1900. június 29-én látja meg a napvilágot, majd 44 évvel később egy tikkasztóan nyári napon, július 31.-én örökre eltűnik a térképről.

Antoine Marie Roger de Saint-Exupéry gróf Lyonban született, egy régi vidéki nemesi család harmadik gyermekeként.

Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strassburgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt és áthelyeztette magát a légierőhöz. A menyasszonya családjának a tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett: a nemzötközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még gyenge volt és a pilóták inkább az ösztönükre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.

Első meséje L'Aviateur (A pilóta) a Le Navire d'argent lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier-Sud (A déli futárgép) címen. Átkerült a Casablanca – Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Saint-Exupéry Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.

1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.

1931-ben Saint-Exupéry feleségül vette Consuelo Suncin Sandoval Zeceña of Gómezt, a kétszeresen özvegy salvadori írónőt. A házasságuk elég viharos volt, mivel Saint-Exupéry gyakran volt távol és több viszonyba bonyolodott.

Saint-Exupéry a második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A második világháború kitörésekor a felderítő repülőkhöz kerül kapitányként, ám a franciák veresége és a fegyverszünet után leszerelik. 1940. Decemberében Neww Yorkba utazik, s csak a szövetségesek észak-afrikai partraszállásakor tér vissza Franciaországba. Neww Yorkban jelenik meg A hadirepülő (Pilote de guerre, 1942), a Levél egy túszhoz (Lettre á un otage,1943), és a kis herceg (Le Petit Prince, 1943) is.

1944-ben korára való tekintettel nem engedik repülni. Parancsnokai beavatják a partraszállás titkaiba, ezzel akarják a figyelmét másfelé terelni. Saint-Exupéry hajthatatlan marad. Mindent megmozgat, míg végül Roosevelt elnök fiának közbenjárására ismét repülőbe ülhet. Öt felszállásra kap engedélyt, de még hármat kiharcol. Július 31,-én szállt fel nyolcadszor, reggel fél kilenckor. Háromig még nem tért vissza. Egységének pilótái szótlanul várakoztak, amikor a parancsnok, az egyik pilótához fordulva, így törte meg a csendet: “Saint- Exupéry kapitány felderítő repülését maga veszi át. Mintha csak Saint-Exupéry valamelyik regényének utolsó sorait olvasnánk.

Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne öböl közelében. Lelőtték vagy esetleg meghibásodott a gépe? A mai napig találgatások övezik a rejtélyes halálesetet. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.

Az önmagáról rajzolt leghívebb képet annak a gyereknek alakjában hagyta ránk, akit Kis Hercegnek nevez.

Ez a könyve  a század talán legkedveltebb irodalmi meséje lett. A boldogságnak, az élet értelmének keresése, a másokárt vállalt felelősség, a lelki tisztaság megőrzése, s nem utolsósorban jelképessé emelt figurái és helyzetei mintegy filozófiai tanmese formába öntve.

“Most valósággá válik minden édes remény,
Mely ott ég a szívünk rejtekén.
Az élet tárt karokkal vár,
Hogy szép lesz-e, csupán rajtunk áll.”

“Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint másokon. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.”

"A tapasztalat bizonyítja, hogy nem az a szeretet, ha két ember egymás szemébe néz, hanem az, amikor mindketten ugyanabba az irányba néznek."

Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel

Másnap visszajött a kis herceg.

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.

- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.

- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.