Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. Október 23-án-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.

Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4.-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 669 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt. A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.

1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989 óta a forradalom kitörésének napja, október 23. Nemzeti ünnep Magyarországon.

Hősök voltak

(Az 1956-os forradalom hőseinek emlékére)

Hősök voltak nagyapáink,
büszkék vagyunk rájuk okkal:
kilencszázötvenhat őszén
szembeszálltak a zsarnokokkal.

Elegük volt a nyomorból,
félelemből, börtönökből.
Szabadságra, fényre vágytak,
ki a sötétségből, ködből.

Egybeforrt az egész ország,
mind akit kifosztott, megvert
a gyűlölt rend; bátor szívvel,
kemény kézzel fogva fegyvert.

Együtt menetelt a sorban
munkás, paraszt, tanár, diák,
orvos, mérnök s mennyien még!
Csodálta őket a világ.

Aki bűnös meglakoljon,
a népnyúzó vörös basák!
Hagyja el végre hazánkat
az idegen katonaság!

Forradalom, szabadságharc,
ugyanúgy, mint akkor régen,
a lánglelkű Petőfi és
Kossuth apánk idejében.

De mint akkor vad kozákok,
most csikorgó ádáz tankok
törnek ránk, nyomukban hullák,
vér, romok és friss sírhantok

“Győztünk volna – emlékeznek –
összefogva, ahogy kezdtük,
de a világ, ha ámult is,
tétlenül nézte a vesztünk.”.

Forró, lázas napok után
újra csönd lett magyar földön,
még több idegen had, bosszú,
bűnhődés, bitófák, börtön.

Több, mint félszáz éve ennek.
Újra szabad Magyarország,
szabad akarata szerint
maga intézi a sorsát.

Úgy, mint akkor ötvenhatban,
de jó volna újra együtt! –
Hősök voltak nagyapáink,
ezt soha ne feledjük!

Udud István

Múltidéző

(Gyermekvallomás)

Én nem tudok sokat még a korról,
amelyről nagyapám mesélt,
könnye súgta, kisunokám, egykor
hazánkban sok –sok ember élt.

Riadtan és rettegve az éjtől,
mert az álmot csengő rázta fel,
majd a fojtó csöndet ötven éve
a kín tüze lobbantotta fel.

Meghurcoltak jaja úgy kiáltott:
Európa beléreszketett!
Aztán bérenc tankok dübörögtek,
és az ország újra temetett…

Megbicsaklott a nagyapám hangja,
én se szóltam, fáradt lett a fény,
olyan, mint az Idő némasága
a vén konyha apró szegletén.

Nem tudhatok sokat még a korról,
kölyök vagyok, szélvész kisgyerek,
akit csibész barátai várnak,
s nem érti a felnőttéletet,

de a lelkem mégis, mégis érzi,
miért sír a , mamám és a papám,
s rossz alvóként néznek fel az égre,
az Istenhez suttognak talán?

Látom ma is, mindig újra élik
Az átriadt sok –sok éjszakát,
S angyaloktól rimánkodva kérik,
- míg minket, az unokákat nézik –
történelem, ne okozz Golgotát!

Balogh József

Hierogrif ima a harmadik évezred legelejéről

Óh Uram! a földünk amit századokig
megművelt az eke
s darabokra szaggatott az idő bősz kereke
hadd érleljen milliónyi magot
s táplálja keletet és éltesse nyugatot
ugyanaz a barázda fut völgyön és a hegyen
ugyanúgy azt reméli hogy
lesz még mit egyen
holnapra is minden ember ki kenyérre vágyik
és szíve nemesen parázslik…

… legyen hát meg a Te akaratod!
óh Uram! Te tudod hogy a vért s az eke
egy anyagból készül
ám ha nemes ötvözetük vérrel kiegészül
elsötétül… s búza ott nem terem
nem lesz áldás földön sem az embereken
óh Uram! Te tudod, hogy nem kell hozzá átok
van szép szó mi megsebezhet
testvért és barátot
van szó ami napról napra szívünk mélyét rágja
és mint métely fertőz a hazába…

 … nem lehet ez a Te akaratod!

 adjál inkább búzát s jó szót hadd vessünk és
békén hadd arassunk
mint a kovász hadd kelesszünk s éltet hadd dagasszunk
míg a hegyek az egekig érnek
hadd lehessünk része az áldott egésznek
tekints reánk s a világra én lesütöm a szemem
láthatod, hogy gyarlón élünk
gyakran istentelen
aki épít hazugságból templomos palotát…
… azt hiszi hogy majd akkor… odaát…

 …legyen meg a Te akaratod!

 Uram engedd hogy e nemzet sok nyelvet de
egy nyelven beszéljen
add hogy ebben a hazában sose kelljen félnem
tudom megvan mindennek az ára…
hadd viruljon újra Mária országa
tiszta szívvel fogadhassam ha rám teszed kezed
legyen merszem kimutatni
hitem a Te hited
hadd szólhasson testvérem is arról mit is akar
bűntudatlan hadd mondhassam: Magyar vagyok Magyar…!

Óh uram! A remény sosem halott
Legyen úgy legyen úgy
…ahogy Te akarod!...

 Tóthárpád Ferenc

Halottak napja

Menj el a térre,
ahol fekszenek,
mondták – csak menj oda
ha nem hiszed.

Elindultunk
és néztük, hogy dörög
egy helikopter
a város fölött.

Kocsikon fegyver,
tankok, katonák
vonultak
a Szabadság hídon át.

A rádióban
dobolt a gyászzene,
szél fújt, a város
vad lélegzete.

Esőben csillogtak
a háztetők
amikor megálltunk
a tér előtt.

Sötétedett már,
nem láttuk a vért,
csak a gyertyák
lobogtak a halottakért.

S nem tudjuk, hogy
ki ölt és ki a holt?
Hullt az eső,
Halottak napja volt

Tamási Lajos