Jómódú, királyhű polgárcsaládból származott, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja konzervatív nézeteivel, a jakobinusokhoz vonzódott.

1799-ben Párizsba költözött. Rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi győztes hadjáratban, a milánói bevonulás élete legnagyobb élménye volt, de elkísérte a császárt Oroszországba is. Napóleon bukása után kezdte meg irodalmi pályafutását, eleinte csak fordításokkal, átdolgozásokkal, útirajzokkal. Milánót, kedves városát választottá lakhelyéül, itt élt 1821-ig, majd apja halálakor visszatért Párizsba, hogy szerény örökségét átvegye.

A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett. Konzulként képviselte Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, majd a Pápai államban, Civitavecchiában. Száműzetéshez hasonlatos magányában, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy párizsi utazás, írta remekműveit.

1842. március 22-én halt meg Párizsban. Sírjára kívánsága szerint olaszul vésték rá a nevét “Arrigo Beyle, Milanese”, s utána a maga fogalmazta sírfeliratot: “Visse, scrisse, amó - éltem, írtam, szerettem.”

Stendhal mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket, és sohasem választotta el a művészetet az élettől. Eszménye a teljes ember, de a felvilágosodás teljes embere, aki még érzelmeit is a rációnak rendeli alá. Híres tanulmányában, a Racine és Shakespeare-ben (1823-25) a romantika mellett szállt síkra; a romantika számára a racine-i klasszicizmustól való elfordulást jelenti, és világnézetileg semmi köze nincs a chateaubriand-i romantikához. Diderot hagyományát folytatja: epikureus vonásokat mutató forradalmiságot képvisel. Útleírások - Séták Itáliában 1817 -, életrajzok - Haydn, Mozart és Métastase élete 1817, Rossini élete 1824 -, s egy rendkívül érdekes, a szerelem pszichológiáját kidolgozó, a “kristályosodási” elméletet megfogalmazó esszé, A szerelemről 1822 után tette közzé első regényét, az Armance-ot 1827. Ujjgyakorlat még, de már feltűnnek benne a jellegzetesen stendhali hősök: a tehetségének teret nem találó ember, és a pénz uralmát megvető, csak szenvedélyének élő nő. A hős arisztokrata ugyan, de osztályából kiábrándulva byroni életre vágyik, “tehetetlensége” az eszményei és lehetőségei közötti összeütközésből fakad vagy legalábbis azt jelképezi.

Stendhal, aki “egész életművében a hazugság ellen emel szót” (Aragon), egy (nővérének szóló) levelében már 1804-ben arról ír, hogy “az a nagyravágyás, amely Tartuffe-öt sarkallja, ma is létezik. Nemegyszer ma is ugyanazt az utat választja (a képmutatást) az érvényesüléshez... A nagyravágyó ember kicsit mindig képmutató.” A restauráció pedig, az író szerint, “Tartuffe sorsára kárhoztatja a harmadik rendből kikerült tehetséges embert.”

Kései remekművének, a Vörös és feketének 1830 vázát több újsághírből meríti az író; legfontosabb nyersanyagául a Gazette des Tribunaux hasábjain olvasott gyilkossági eset szolgál, de a falusi nevelő bosszútörténetét Stendhal kiszélesíti - Julient Párizsba viszi -, és a bűnügy okait, előzményeit vizsgálva társadalmi és pszichológiai magyarázatot ad a tett elkövetésére. Így az igazság elérésére szenvedélyesen törekvő író - l. a mű mottóját - a (színlelés problematikájának felhasználásával) Julien Sorel analitikus karrier-regényében a francia restauráció utolsó éveit ábrázolja, ezért lesz, alcíme szerint, “krónika 1830-ból”.

A másik nagy regény, a Pármai kolostor 1839 már arisztokrata hőst választ (bár Fabrizio vér szerinti apja egy francia katonatiszt), Napóleon emléke éltet minden rokonszenves szereplőt, maga Fabrizio is részt vesz 17 éves fejjel a waterlooi csatában. Stendhal páratlan realizmussal írja le a csatát. Annyit látunk belőle, amennyit egy tapasztalatlan kamasz megérthetett: nagy freskók helyett apró mozzanatokat. A franciabarátsága miatt gyanússá váló ifjú ezután a pármai udvar cselszövényeinek középpontjába kerül. Balzac, aki a regényről rendkívül alapos kritikát írt, s talán elsőként fedezte fel Stendhal írói nagyságát, épp azt méltányolta e műben, hogy az abszolút monarchiák bonyolult harcait egy áttekinthetően szűk világba ültette át. A küzdelem valódi olasz szenvedéllyel folyik, Stendhalt épp az vonzotta Itáliához, hogy ott még nem a pénz és a hiúság áll minden hátterében. Anyagát reneszánsz krónikákból merítette, s azt vizsgálja: mennyit őriz meg a reneszánsz szelleméből a franciák által felébresztett Itália. Jól megrajzolt figurák egész sorát vonultatja fel eközben, akik közül külön is kiemelkedik San Severina portréja: a ragyogó szépségű, bátor asszonyé, aki megvet minden konvenciót. A címet magát csak az utolsó sorok magyarázzák meg : zátonyra futott kísérletek után Fabrizio a pármai kolostorban fejezi be életét. “Kilépésének” formája ez; a világtól kezdettől fogva menekül, anélkül, hogy valaha is megfogalmazná, mi taszítja el. A rendkívül finom börtön-idill, ahol a halálos veszélyben forgó ifjút Clélia szerelme maradéktalan boldogsággal ismerteti meg, már ezt a menekülésvágyat jelezte. A Pármai kolostor Stendhal legköltőibb műve: sűrítve megtaláljuk benne mindazt, amiért alkotója az életben vagy a művekben rajongani tudott. A testi-lelki szépség itt már nem kivétel, mint a Vörös és fekete hasznot istenítő francia kisvárosában volt, hanem az életet átszövő természetes közeg. Az emberi lealjasodást képviselő udvaroncok még inkább kiemelik a rokonszenves hősök merész és büszke jellemét, féktelen gyűlöletük és határtalan szerelmük elemi erejét.

Harmadik, 1835 körül írt nagy regénye, a Vörös és fehér csak jóval Stendhal halála után jelenik meg (1894-ben). Magyarul 1907-ben adják ki, ez az első magyar nyelven megjelenő műve. Hőse ezúttal nem az elnyomott nép fia, s nem is szegény. Apja bankár, egyúttal azonban rendkívüli műveltségű, a XVIII. század embereire emlékeztető nagyúr is. Lucien előtt minden lehetőség nyitva áll, de ő saját erejét szeretné kipróbálni. Pályáját azzal kezdi, amire Julien és Fabrizio hiába vágytak: katonai karrierrel, majd a polgári életben, állami szolgálatban próbál érvényesülni, anélkül azonban, hogy lénye valódi értékeit feláldozná. A mű befejezetlen. A tervek szerint az apa hirtelen tönkremenetelével, halálával zárult volna, s azzal, hogy Lucien is megtalálja a maga “kolostorát” (diplomáciai szolgálatot vállal).

Stendhalt saját korában nem méltányolták igazán, bár Goethe elismerte művészetét. Általában inkább az életélvező művészetkedvelőt, a jó értelmében vett ’dilettánst’ látták benne. Maga is azt jósolta, hogy 1880 körül fogják csak megérteni. Meghökkentő pontossággal így történt. A Stendhal-kultusz újabb reneszánszát a második világháború után éri meg.

Vörös és fekete  hangoskönyv

A pármai kolostor (hangoskönyv)

Érdemes talán megjegyezni, Stendhal valójában egy német város neve, s az író Henry Beyle 171 álneve közül az egyik, bár vitathatatlanul a legismertebb. Ezt a német városnevet a francia kiejtési szabályok szerint sztandál-nak kell kiejteni. De ha így ejtik, akkor Stendhalnak kell írni. Azonnal úgy gondolta, hogy ez igen jó írói álnév

Hozzáteszem azt is, hogy a maga idejében kevesen ismerték fel Stendhal géniuszát. Művészetét nem sokra értékelték, műveit, míg élt, alig olvasták, még ha Goethe elismerően is nyilatkozott munkásságáról. Személyesen Stendhal is úgy gondolta, műveit majd csak a század vége felé, úgy 1880-környékén fogják forgatni. Jóslata igazolta magát, ekkoriban kezdték olvasni, de igazán népszerűvé csak a második világháború után vált. Ma őt tartják kora egyik legnagyobb írójának. A Vörös és feketét pedig legjobb művei közé sorolja a világirodalom.

Idézetek

"A megpróbáltatásban csak a legelszántabb bátorság segít. A lélek élvezi a bátorságot, és elfelejti, hogy töprengjen a bajon."

"Az élet oly rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt rejteget is."