1621 nyarán egy jómódú hivatalnokcsaládban született La Fontaine, az állatmeséiről ismertté vált francia költő. A Chateau-Thierry-ben felnőtt La Fontaine-t a szülei papi iskolába íratták, azonban a fiúnak nem tetszett az egyházi életforma, így jogi tanulmányokba kezdett, de hamar otthagyta iskoláit és szülővárosában élt apai örökségéből. Meg is nősült, de amikor Fouquet pénzügyminiszter pártfogásába vette és Párizsba ment, otthagyta feleségét, hivatalát. Ettől kezdve a legmagasabb körök asszonyainál élt haláláig.

Nekik és róluk, illetve befolyásos személyiségekhez írta költeményeit. Írt elégiákat, színműveket, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti.

 Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól.

A fabulákban az emberi és társadalmi magatartásformák közötti különbséggel felhívta a figyelmet az állatok intelligenciájára is.

Az állatmesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat. Noha sokat merített a görög Aiszóposz állatmeséiből, fő műve, a 12 kötetben megjelent Mesék eredeti költészeti formát teremtett. Az első hat könyv jobbára a rövid, hagyományos példákat követte, majd a későbbiekben a műfajt szatirikus színezettel ötvözte, idilli, elégikus, végül politikai töltetű lett. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett. Leghíresebb állatmeséi A holló és a róka, A tücsök és a hangya.

Bár Racine és Moliere barátja volt, mégsem követte a klasszicizmus morálját, merev formakultuszát, valójában realista volt.

A Francia Akadémia tagjává is megválasztott La Fontaine 1692-ben olyan súlyos beteg lett, hogy élete utolsó néhány évében szinte már nem is alkotott. Az 1695. április 13-án 74 éves korában elhunyt közkedvelt költőt Párizs egyik belvárosi temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Holló úr ült a fatetőn,
Csőrébe sajt volt, jókora,
S kit a jóillat csalt oda,
A Róka szólt hízelkedőn:
"Á, jónapot, te drága Holló!
Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
Nem tódítok, de hogyha hangod
Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
Akkor a madarak között első a rangod."
A Holló erre rendkívül örül,
Torkán egy hangot köszörül,
Kitátja csőrét, földre hull a sajtja.
A Róka felveszi és egyre hajtja:
"A hizelgő, akármi fajta,
Azokból él, akiknek hízeleg:
Felér a sajttal ez a lecke - vedd."
A Holló ámul, pironkodva, végre
Megesküszik, hogy nem megy soha lépre.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -

Kosztolányi Dezső