Vida Adriennek, Kereszt lányomnak.

Az elveszett szerelemről, barátról, társról.

Milyen   igaz   az  élet  csatájában   nincs   menekvés,

akiket   megbántunk  vagy megsebzünk,  nem kevés.

Vér  tapad  kezünkhöz  s  nevünk   néha  a  szégyené,

Ítélkezünk  pedig  az nem  emberé hanem  az Istené.

De  mindig  van némi  remény  bár  néha  kevés igaz,

jó  attól  kiket szeretünk néha egy ölelés,  egy  vigasz.

Mért fáj még úgy?

Mért  fáj még úgy az a  bolond  szívem?

Mért nem  hallgat  már el a síró  lelkem?

Némaságom  én már hiába  kérdezem,

nincs abban más csak remegő félelem.

Béklyóba verve fekszem lenn a porban,

sárban sötétség, hol  láng sose  lobban.

Kialudt a  fénye  mely valaha  ragyogott,

sötét szívembe  elhozva millió csillagot.

Magamra  terítettem  a  fénytelen  eget,

a  szívembe  zárva a  rideg  sötétséget.

Ha a szemedbe nézek én

Ha a szemedbe nézek én, a csillagokat látom,

te  vagy  mindenem  nekem  széles   e világon.

Mikor  álmodsz,  én titkon a  lélegzeted  lesem,

sokszor a  kicsiny kezedbe teszem én  kezem.

Hallgatom   lélegzeted  édes, halk  muzsikáját,

álmodban  veled   járom  be   álmaid  országát.

Lassan   két éve  már  hogy  együtt  álmodunk,

féltjük  életünk, szerelmünk,  óvjuk nappalunk.

Emlékszel?

Temetőben.

Kezemben  virág, a  szememben  könny,

lecsöppenve  az, neked  tétován  köszön.

Remegő kezem a hideg  márványhoz ért,

keserű  lelkem  eseng  most  bocsánatért.

Tudod, azért  könnyes  most  a  szemem-,

megszegtem  én  a neked   tett   ígéretem.

Kérlek   téged,  ne   haragudj   most   rám,

remélem  elér a  szívedig,  keserű  imám!

Eljöttem   hozzád, mert   egyedül  vagyok,

égi  házad ajtaján  most  halkan kopogok.

Bolondos napsugár

A   felhők  szélén   napsugár,

ki  most  madárdalra  ébredt,

játszani is ő hív engem, s az

az álmos, ébredő  természet.

Tél tábornok, lám kicsit  lusta,

hogy a  kabátját nem  találja?

Vagy talán szögre akasztotta?

Nem ébredt most kakasszóra.

Ó, fene  bánja,  nem   érdekel,

hisz  ezer madár  kint  énekel.

A  kopasz  fák  is  hajladoznak,

cicák  módján   nyújtózkodnak.

Langyos   szellő   arconcsókol,

bohém  nőként  nekem  bókol.

Valahol felcsendül egy dallam

Valahol  felcsendül egy dallam, mely a szívemben  él,

a  távolból  hallom,  úgy  érzem, szinte a  lelkemig  ér.

A szél hozta ide messziről, talán egy  nyitott  ablakon,

búsan szól  ez a kedves dal, ezen a  hűvös alkonyon.

Átöleli, csókolja  magányos lelkem  édes szorításban,

elsírja  nekem  keserves bánatát a sötét  éjszakában.

Könyörgő  könnye az én  kettétört szívemre  csöppen,

fájdalom van, hallom  én, kérlelő, gyászos  énekében.

Amikor megszülettem!

Negyvenöt  éve lesz   pár pillanat  múlva  éppen,

hogy én a gyötrelmes világra nyitottam szemem.

Egy hideg  januári  estén egy hó  födte városban,

ÉszakKeleten  Báthori István győztes városában.

Ott a parányi, szegényes, kopott  szülőszobában

tartott engem anyám-reszkető gyönge karjában!

Ő volt,akit először  meglátott a könnyes szemem,

aki a  remegő karjában tartotta  a dobogó szívem.

Aki megmutatott engem  ennek a  hideg világnak,

S  büszke lélekkel  a mellettem zokogó apámnak.

Csak neked mondom el!

Bocsájtsd meg nekem ha most nem foghatom kezed,

Hogy egyedűl hagytam én a te gyönge szerető szíved!

De tudd meg  az enyém is vérzik, könnyezik, szenved,

Nem felejt s meg szenved érted minden egyes  percet!

S míg újra nem lát téged az én árva, csavargó  lelkem,

Egyedül- s csak érted húll az én vígasztalan könnyem!

Remegve várom  én  az órát  s azt  a magasztos  percet,

Mikor  a reszkető  két  karom  majd  téged újra át ölelhet!

Karácsonyi éj!

Fázós lélekkel sétálok AZON téli havas úton én,

arcomba csillogó havat fúj a hideg- északi szél,

utamon el kísér az utcák sárgán csillogó fénye,

és ez a néma- hosszú titogzatos karácsonyi éj!

Nézve a teret, utcákat min egy magam ballagok,

a távolban mint ezer,meg ezer szentjános bogár

égnek,tündökölnek a jégvirággal bevont ablakok!

Mint ha a lelkemben érezném az ablakok mögött

megbúvó vígasztaló szeretet kedves,óvó melegét,

át ölel engem mint szerető anya egyetlen kincsét,

hol bűnös vagy épp ártatlan csavargó gyermekét!

Drága jó anyám!

Drága  jó anyám hidd, hogy én  nagyon szeretlek  téged,

hogy  nem töri meg a lelkemet a nyomorúlt le igázó élet.

Kérlek  bízz  bennem  mert  még  most is  kitartok végig,

mégha néha el hagyja a lelkem az a hitszegő remény is.

Mégha néha sírok,s bevallom neked sokszor szenvedek,

de a sírdogáló szívem éjjel  -s nappal  várja a te  jöttödet.

Mert várom  én hogy meglássalak  téged drága jó  anyám.