Júliámnak

Beteg vagyok, szerelmem, a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted,
Letérdel a felhő a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed,
De boldog a rabság, én büszkén viselem,
Örömkönnyek folynak fáradt szememen.

Ahogyan a Napnak sugara hozott rügyet,
Úgy hoztál te a szívembe örök szerelmet,
Csókod börtönöm néma ajtajának kulcsa,
Azt, ki csak ölelő karod érintése nyitja.