Beteg vagyok, szerelmem, a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted,
Letérdel a felhő a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed,
De boldog a rabság, én büszkén viselem,
Örömkönnyek folynak fáradt szememen.

Ahogyan a Napnak sugara hozott rügyet,
Úgy hoztál te a szívembe örök szerelmet,
Csókod börtönöm néma ajtajának kulcsa,
Azt, ki csak ölelő karod érintése nyitja.

Gyere hát, hozd nekem a szemed fényét,
Add remegő számnak puha csókod ízét,
Tedd lelkembe hangod édes muzsikáját,
Lényed törje össze a sorsom rabigáját.

Bárhol is légy most, mindig várni foglak,
Neked adom azt, amit csak ember adhat,
Neked adom, mim van, minden kincsem,
A foltozott életem, hisz másom sincsen.

Odaadom én, nélküled úgysem élhetek,
Pillantásod nélkül bíz` én úgyis elveszek,
Mindenem vagy, míg belül pislákol az élet,
Szerelmed elkísér, s megvilágít fényed.

Te légy hát lámpása a sötét életemnek,
Míg sorsomról majdan odafent ítélnek,
De bárhogyan legyen, semmitől sem félek,
Én ott is örökkön-örökké szeretlek téged.

Írta:

Vida Zoltán.

   hangyasz(szerző)