Egy ábrándos pillanat!

Újammal a párás ablakra én most egy 

dobogó  szivecskét   tétován  rajzolok,

remegő  számmal  halkan  én  egy

nevet  mint régen magam elé suttogok.

Szívem  száraz torkomban dobog s az

lassan  megáll   én   tudom,  és  érzem,

könnyes  szemmel  ott  fenn  a  felhők

között   és  a  sápadt   Holdat   nézem.

Vágyakozva  kutatom  a  szememmel

a millió  fénylő  reményt  keltő csillagot,

nekik  kiálltanám  én , hogy  még

mindíg , még most is, szerelmes vagyok.

Csukd le most a két szemed!  

Ha  most  becsukod  egy  pillanatra  a  gyönyörű  szemed,

s  a  szerelmes  szívedre  teszed  a  törékeny  két  kezed,

abban  a  dobbanásban meg kell hogy érezd a szívemet.

Én  is  éreztem  nem  is  oly  rég, a tiéd néma dobbanását,

mikor  elhozta  hozzám  az  áprilisi  szél  a  fájó  kiálltását!

Mert  mindíg  megérzem  én   ha  gondolsz  néha rám,mint

ezen  a könnyes  nappalon, vagy sok magányos  éjszakán.