Egy ábrándos pillanat!

Újammal a párás ablakra én most egy 

dobogó  szivecskét   tétován  rajzolok,

remegő  számmal  halkan  én  egy

nevet  mint régen magam elé suttogok.

Szívem  száraz torkomban dobog s az

lassan  megáll   én   tudom,  és  érzem,

könnyes  szemmel  ott  fenn  a  felhők

között   és  a  sápadt   Holdat   nézem.

Vágyakozva  kutatom  a  szememmel

a millió  fénylő  reményt  keltő csillagot,

nekik  kiálltanám  én , hogy  még

mindíg , még most is, szerelmes vagyok.

Ó  te  lány - még  titkon  érzem  mit

érez  a  te  magányos , és  árva  szíved,

elgurul  az  én  szívemhez  az  arcodról

a  porbahulló,  drága , kérlelő,  könnyed!

De  én  abból  a  hitvány  porból  a  síró,

kérlelő,  nyomorult   lelkemig  emelem,

hogy  tovább  éltesse  az  az  én  sivár,

és  hitvány ,  bünös,  elárvult   életem.

Újammal   a  porba  én  egy   dobogó

szivecskét   most  remegve  rajzolok,

S  míg  élek  én,  a  vezeklő  lelkemben

csak  egyetlen ,  drága   nevet  suttogok.

Egy  nevet, melyet  hallhat  majd  a

nappal, és  a  titogzatos  néma  éjszaka,

melyet  féltőn, dédelgetőn,  rejt  majd  el

a  lelkem  párás , és  sötét  ablaka!

De  én  most  elmondom  egyetlenem,

én  drága  kedvesem, mert  kimondani

oly i zgató , és  csábító, mert  ez  a  név

a  te  neved  drága                        ANIKÓ!

Vida Zoltán.