Júliám

Neved napján neked mit is mondjak?

Szívem kincses kamrájából lelkem,

Mondd én Júliám, el mit is lopjak?

Minek örülne szíved,szerelmed?

Mondd hová szeretnéd hogy repítsem

Szép,tündéri csillogó lényedet?

Milyen magasra szállnál én velem?

Hogy lényed ne töltse be semmi más,

Csak szerelmes, őrjítő érzelem?

De ne is szólj most kérlek semmit se,

Csak engedd,hogy lelked a könnyű szél

A felhőn túl, az égig repítse!

Ott téged a tejútra fektetlek,

S millió csillagnak szerelmünkről,

Egy szép, édes álomról mesélek!

Júliámnak

Beteg vagyok, szerelmem, a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted,
Letérdel a felhő a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed,
De boldog a rabság, én büszkén viselem,
Örömkönnyek folynak fáradt szememen.

Ahogyan a Napnak sugara hozott rügyet,
Úgy hoztál te a szívembe örök szerelmet,
Csókod börtönöm néma ajtajának kulcsa,
Azt, ki csak ölelő karod érintése nyitja.

http://www.youtube.com/watch?v=FiSptBYtQGY

Júliámnak
Születésnapjára.

Május, bolondos május te hoztad nékem őt
Mint erdőnek, mezőnek, az édes éltető esőt.
Ó ajándékként hagytad őt életem küszöbén
Létem mióta ismerem, kalandos képregény.

Szeretem, hisz lehajolt elveszett lelkemért
Könnyezett, s nevetett minden csókomért.
Ő nekem az éjszakám, álmom, s nappalom
Vele élek, halok neki születtem már tudom.

Hűvös májusi szél simítja arcom s csókot ad
A lehajló fán dalos madár, párjával látja azt.

Álmodban.....

Álmodban melléd bújok a takaród  leszek
én leszek az édes álmod,  s a lélegzeted.
Akkor ott minden lehetsz ha te is akarod
csillagok közé repíthet szíved s két karod.


Aludj....
aludj csendesen még ne várd az ébredést
nyugodt lelkedre valóságot hozó feledést.
Maradj még, maradj  velem a végtelenben
ebben a csodás, éltető édes szerelemben.
 

Takarózz be most lágyan  lelkem erejével
kezem bizsergető, ringató lágy melegével.
s csak akkor ébredj, ha majd  te is akarod
ha az álomból a valósághoz húz két karod.

Hol este a Nap a felhők mögött Földre  hull
onnan jöttem én,
de minden  reggel  mikor nekem búcsút int
az alkonyat az égi fény, 

szívemben születik az örökkön élő remény.
Hogy kicsiny  falum öledbe haza  térek  én.
Hisz  annyi ősöm ringatja az óvó két karod,
betakarja  csontjaik az  évszázados homok.

Vissza vár  engem a fatornyos kis templom,
a virágos rétek, az akácos erdők, a  kanális,
az utca forgataga, a kenyér illata, a  majális.

Néha egy pillantás mögött egy égész élet van,
ahol a fárad lélek,s a dermedt világ otthon van.
S az érted nyúló reszkető kéz mögött az ember,
ki szólni hozzád  már nem tud, vagy  nem  mer.
De kérlek egyszer vedd észre a reszkető kezet,
mi  téged ahová  csak akarod egyszer el vezet.

irt:

     Vida Zoltán.