Bolondos napsugár

A   felhők  szélén   napsugár,

ki  most  madárdalra  ébredt,

játszani is ő hív engem, s az

az álmos, ébredő  természet.

Tél tábornok, lám kicsit  lusta,

hogy a  kabátját nem  találja?

Vagy talán szögre akasztotta?

Nem ébredt most kakasszóra.

Ó, fene  bánja,  nem   érdekel,

hisz  ezer madár  kint  énekel.

A  kopasz  fák  is  hajladoznak,

cicák  módján   nyújtózkodnak.

Langyos   szellő   arconcsókol,

bohém  nőként  nekem  bókol.

Valahol felcsendül egy dallam

Valahol  felcsendül egy dallam, mely a szívemben  él,

a  távolból  hallom,  úgy  érzem, szinte a  lelkemig  ér.

A szél hozta ide messziről, talán egy  nyitott  ablakon,

búsan szól  ez a kedves dal, ezen a  hűvös alkonyon.

Átöleli, csókolja  magányos lelkem  édes szorításban,

elsírja  nekem  keserves bánatát a sötét  éjszakában.

Könyörgő  könnye az én  kettétört szívemre  csöppen,

fájdalom van, hallom  én, kérlelő, gyászos  énekében.

Amikor megszülettem!

Negyvenöt  éve lesz   pár pillanat  múlva  éppen,

hogy én a gyötrelmes világra nyitottam szemem.

Egy hideg  januári  estén egy hó  födte városban,

ÉszakKeleten  Báthori István győztes városában.

Ott a parányi, szegényes, kopott  szülőszobában

tartott engem anyám-reszkető gyönge karjában!

Ő volt,akit először  meglátott a könnyes szemem,

aki a  remegő karjában tartotta  a dobogó szívem.

Aki megmutatott engem  ennek a  hideg világnak,

S  büszke lélekkel  a mellettem zokogó apámnak.

Csak neked mondom el!

Bocsájtsd meg nekem ha most nem foghatom kezed,

Hogy egyedűl hagytam én a te gyönge szerető szíved!

De tudd meg  az enyém is vérzik, könnyezik, szenved,

Nem felejt s meg szenved érted minden egyes  percet!

S míg újra nem lát téged az én árva, csavargó  lelkem,

Egyedül- s csak érted húll az én vígasztalan könnyem!

Remegve várom  én  az órát  s azt  a magasztos  percet,

Mikor  a reszkető  két  karom  majd  téged újra át ölelhet!