Amikor megszülettem!

Negyvenöt  éve lesz   pár pillanat  múlva  éppen,

hogy én a gyötrelmes világra nyitottam szemem.

Egy hideg  januári  estén egy hó  födte városban,

ÉszakKeleten  Báthori István győztes városában.

Ott a parányi, szegényes, kopott  szülőszobában

tartott engem anyám-reszkető gyönge karjában!

Ő volt,akit először  meglátott a könnyes szemem,

aki a  remegő karjában tartotta  a dobogó szívem.

Aki megmutatott engem  ennek a  hideg világnak,

S  büszke lélekkel  a mellettem zokogó apámnak.

Ott  kezdődött  el  életem első  perce  és  pillanata,

törékeny  testem, s féltő lelkük ő lágyan betakarta.

Felemelt hát  apám azoknak a  fénylő csillagoknak,

S a rám mindig huncutul mosolygó sápadt Holdnak.

Kik  azóta is tanúi maradtak gyötrelmes  életemnek,

Kiket  mindig kérdek, de nekem  sohasem  felelnek.

S  nekem  mindig  a barátaim,s  vigaszom  lesznek,

Míg  ebből  a  világból  egyszer  értem  nem  jönnek.

Mert  mint sorsom  tanúi  mindig is itt  voltak  velem,

Mindegy  hogy  könny,vagy nevetés kísérte  életem.

Hisz mindig hozzájuk fordultam nekik imádkoztam,

ha keserves  sorsomban  bármi  változást  akartam.

S ezt nem kényszerből,hanem oly örömmel  tettem,

Mert ott  lakik a világ  teremtője, a  szerető  Istenem.

Kinek  én  most  remegő  lélekkel  köszönöm  meg,

hogy kiket én szeretek, az élettel ajándékozta meg.

Hisz ha ebből az árnyékvilágból  egyszer elmegyek,

Csak  egyedül  neki  járhat   érte könnyes  köszönet.

Hogy  nekem is  megadatott a síró,keserves  életben,

hogy a  fiamat,s két  lányomat hozzá  felemelhettem.

Hogy  magasra tartva abban a hófödte  városkában,

szintén abban a parányi szegényes szülőszobában,

gyermekeim,én mint  apám a  kezemben  tarthattam.

Hogy  őket  én  féltő  szeretetemmel  betakarhattam,

S mint  régen -  engem anyám  az életnek  adhattam.

A messzi  égben lakó csillagoknak megmutathattam.

Kint állok én az égbolt alatt szemem az égre emelem,

S  szemem ott a végtelen  tejúton  szelíden megpihen.

S  mint  rég  apám,  anyám  kérhette  könyörgőn  őket,

az  én  szám  is az  égiekhez  még egy fohászt  rebeg.

Ma születésnapomon  nincs  más kívánságom nekem:-

vigyázz  a családomra  s szeretteimre  drága  Istenem!

Ha  utoljára a házad küszöbét egyszer majd átlépem,

megnyugodva, tisztán legyen majd  előtted  a  lelkem!

Mert  helyettem  rájuk  már  te  vigyázol  féltő  gonddal,

Tiszta  lelkeddel, isteni  szereteteddel,  ölelő  karoddal.

Akkor a te országodban, szobádban  újraszülethetek--,

Magamnak, s nekik, szebbet talán nem is remélhetek!

2011.január.15.

Vida Zoltán.