Dolgok - gondolatok!

Azok a dolgok melyeket elmondani nem lehet.,
Azok a gondok tépik szétt most tébolyult lelkemet.
Azok a szavak ülnek itt most ajkamon,
Azok melyek kimondatlanok maradtak ezen a hajnalon.
Ahol összegyülnek fejemben sötét gondolatok.
Ahol a szívem is vérzik,... ..   már nem önmagam vagyok!

De ki hallja meg ha belülről ordítok?
De kire támaszkodjak hisz saját lábam az amiben elbukok?
De kinek számítanék,ha azt mondom nem maradok?
De kiben bízhatok,ha már csak suttogni tudok?

Ha eljön a húsvét!

Mint remegő lábú koldus most úgy állok meg én,

a szent házadnak sokat látott kopott küszöbén.

Oly lágyan öleli át ezt a szent helyet a szeretet,

mint ahogy Mária öleli át óvó kezével a kisdedet.

Hullatva édes és aggódó anyai öröm könnyeket.

Fölöttük lágyan elnyúlva  az ég csillag  takarója,

Áttörve   az  éjszaka  sötétjén  a világba kiáltva.

Megszületett hát  istenünk  kit  mindig is vártunk,

Ki megváltja  szenvedésünk jobbá teszi világunk.

Habár

Habár a  szívem  már  ezerszer  összetörted,
s százszor elmondtad értem hull  a könnyed,
én még  mindig  úgy de úgy szeretlek  téged.
A  sors az élet már rég szét szakított  minket,
s messze sodort a szívedtől a kegyetlen élet,
én titkon azóta is keresem a  dobogó  szíved.

Napra nap múlik s telnek a hetek, a hónapok,
a  kedves  lábnyomod,  szerelmünk  emlékét

már  réges- rég  befedte   a  csikorgó  homok.

Ha engedted volna!

Ha engedted  volna,  most melletted  lehetnék,
Szívem szeretetével  egyetlen szívet szeretnék.
De  te  nem  adtad  nekem,  elfordultál   tőlem,
azt  mondtad, nem  szabad  téged  szeretnem.
"Te"  nem tudod  hogy mit  tiltottál meg nekem,
"te"    nem  tudod   hogy  mit  vettél  el  tőlem?
S most  a szívemben, a lelkemben egy  egész

világ  fájdalmát   kell  örökön  ,öröké cipelnem.

Próbállak elfelejteni, próbálok nem  gondolni rád,
de a lelkem  tükrében ott vagy te, és az a pici ház.

Tavasz volt!

Tavasz volt amikor elmentél tőlünk,

pedig maradhattál volna még!

De téged kérlelhetetlenül hivott a halál,

vonzott a messzeség!

Álltunk a beteg ágyadnál és fogtuk a kezed,

ránk pedig könyörgőn nézett vissza az a

meggyötört tekintet!

Ami könyörgött nekünk hogy ne hagyjunk ott,

hogy hozzunk el onnan téged,

mert te már tudtad hogy az a hosszu ut

ott ér majd véget!

S most melegen cirógat a nap a temetőben

egy maréknyi fekete  hideg földet...