Tavasz volt!

Tavasz volt amikor elmentél tőlünk,

pedig maradhattál volna még!

De téged kérlelhetetlenül hivott a halál,

vonzott a messzeség!

Álltunk a beteg ágyadnál és fogtuk a kezed,

ránk pedig könyörgőn nézett vissza az a

meggyötört tekintet!

Ami könyörgött nekünk hogy ne hagyjunk ott,

hogy hozzunk el onnan téged,

mert te már tudtad hogy az a hosszu ut

ott ér majd véget!

S most melegen cirógat a nap a temetőben

egy maréknyi fekete  hideg földet...

mely magába zárta azt az összetört beteges lelket!

S most a végtelen csend borul arra a békés sirhantra,

melyet nem tör meg más csak egy szerető anya

fálydalmas kérlelő sikolya!

Ki a reszkető kezét az ég felé vádlón emeli,

S a szemében égő könnyekkel elcsukló hangon kérdezi!-

Miért?

Miért vetted el őt én tőlem szerető istenem?

 Egyedül maradtam s nincs már nekem senki sem!

Csak a bánat maradt nekem és az örök szenvedés,

ami a beteges lelkemet darabokra tépi szét!!

S a könnyeim áztatják ezt a fekete hideg földet,

Azok simogatják már helyettem ezt a néma testet!

Ó te lágy tavaszi nap sugár vigyázz reá kérlek,

Ó te hatalmas égbolt óvjad őt  helyettem és féltsed!

Mert bár itt hagyott bennünket de szivünkben

élni fog tovább,

Őrizzük emlékét arcának kedves mosolyát!

Hogy mindig érezze mi  mind itt vagyunk vele,

hogy soha nem mulik el a szivünk szeretete!

Hogy most már békében aludhasa tovább örökös álmát...

nyugodj hát békéban te igaz hü barát...!

Vida Zoltán.