Kérlek bocsáss meg nekem,

amiért ezzel a megszollitással kezdem a levelem,
de az igazság az hogy nem tudlak én másként hivni,
nem tudok én a te szivedhez másként szólni!
Hisz annyi hosszu éven keresztül

ahány szót én neked papirra vetettem,....
ezzel a megszóllitással kezdtem a levelem!

S bocsáss meg azért is mert zavarlak téged,
hogy talán a soraimmal megérintem a te szived,
hogy előcsalom én szemedből a néma könnyed!
Hogy a tiltásod ellenére amiben arra kértél engemet,
hogy soha többé ne irjak én néked verseket,..
hát ezt én most még is megszegem,
s ezt a kéretlen pár sort én neked most papirra vetem!

S most egy pár szóban leirom én neked-

hogy mi van az én szivemben,
remegő számon...könnyező lelkemen!
Lassan három hónapja hogy utoljára láttalak én téged,
hogy megfoghattam én a te picike kezed!
Hogy abban a kis szobában  a te dobogó szivedre hajolhattam...,
hogy az édes szádra én egy csókot lophattam!

Hogy az őszülő fejem én a válladra tehettem,
hogy lefolyhatott arra az én hitvány könnyem!
Hogy hallhattam a gyönge szived néma dobbanását,
édes hangod lágy muzsikáját!
Hogy utoljára én téged még átölelhettelek,
az időt megállitva és mindent feledve.....
belenézhettem én a te két könnyes szemedbe!

Magam előtt látom még azt a pillanatot,
mikor szivem a szivedtől bucsuzáskor egyre távolodott!
Ömlöttek a könnyeim a két szememből....,
mert a szivem érezte-tudta hogy te már végleg

elengedtél engem az életedből!
Tudta a lelkem hogy utoljára integetsz már nékem,
hogy nem térhet már soha vissza hozzád a csavargó szivem!

Gondolatban most is sokszor ott járok én

abba a kicsike álom béli mesebeli házba,
ott az ágyad mellett megállva abba a szobába!
S itthol mikor sirva borulok én a néma fényképedre....
beszélek hozzá én a szivemre ölelve....
S oly szorosan a lelkemhez szoritom...
hátha elmulik tőle a lelkemben az iszonyu fájdalom!

S este mikor a hideg ágyamba  lefekszem,
becsukom én a könnyes két szemem!
S a fényképed még mindig magamhoz szoritva

szememben égő könnyekkel én arra gondolok,
" Hogy ujra az ablakod alatt vagyok mint régen,
hogy mosolygós szemeddel-azzal az édes

törékeny kezeddel - te integetsz nékem"!!

Hogy az ölelő karod felé én reszketve rohanok....
hogy az édes szoritásában én ujra meghalok!
Hogy a válladra hajtom még az őszülő fejem...
hogy bocsánatért esengő lelkem a sziveden megpihen,

hogy talán ott érhet véget az a hitvány életem!
S talán akkor majd álltalam hazatérhet  még egyszer

szivedbe az a csavargó szerelem!!!!

Vida Zoltán.