Koldus vagyok én!

Koldus vagyok én az élet  szépen megterített

asztalánál,     lelkem     csupán     enni     kért,

mégsem  kapott  többet egyetlen  morzsánál.
Sóvárogva   jutnak   eszembe  azok  a  napok,

mikor  a   sors  jóvoltából   néha   jóllakhatott.
Mert   megszánva    a   koldust   néha    valaki

dobott   neki   egy   egy   darabot.

De   semmi   sem   volt   ingyen,  mert  meg 

kellett ezért fizetnem,
amit az éhező lelkem  akkor az élettől kapott,
mert könnyel,  fizettem  meg  minden  falatot.
De mégis oly boldog volt a nyomorult  lelkem,
mert   a   leigázó   élettől  a dézsmát  sokszor

sikerült    büntetlenül   beszednem.

De   mostanában   folyton  rossz  lapra teszek,
mert   jutalmam   a   boldogság   helyett  csak

a  szenvedés, a   könnyek.
Megint    elvesztettem   az  életem    értelmét,
az  egyetlen kedvesem, a  szívem   szerelmét.
HIÁBA  SÚGOM  BELE  A  NÉMA  ÉJSZAKÁBA,
hiába   tárom  ki   lelkem fájdalmát a  világba?

Kinek kiáltanék,vagy azért mert  messze került

meggyötört  hitvány életemtől  már nem hallja,
vagy mert  mondhatok bármit , már nem akarja?
De  akár   hallja ,  akár   nem,
ameddig   dobbanni   bír   a   szívem,
én neki az utolsó elhaló dobbanásásig üzenem,
hogy  míg   a  szám  egy  nevet  ki  tud  mondani,

az   az    ő    drága,  igéző    neve   lesz,
míg kezem egy kézért tud nyúlni az ő keze lesz,
míg őrizni kell valakinek szívét , az ő szíve lesz.
Elfáradt  már  az  öreg   koldus aki  úgy döntött

már  nem  játszik   tovább,
elhagyja hát az élet megalázó, vádló színpadát.
Leveti lelke rongyos  ruháját   a   porba   dobja,

élete   utolsó   megmaradt    vagyonát,
Szívének    szeretni   tudó   utolsó   darabját,
szeretetének utolsó morzsáját....,-
Ha  van  ilyen , a nálánál szegényebbnek adja.
S  melnémul a fájdalomtól el el csukló hangja.

lecsöppen szeméből az utolsó könnycsepp  is,

elhagyják kiszáradt  száját az utolsó hangok is.

Megpihennek  szívében a  könnyes  álmok  is.
Melyet  lágyan felkap a  szél s  messze   repíti,
mielőtt szemében  kihuny az utolsó fénysugár,
ahoz a lányhoz  még  utoljára   egyszer  elviszi.
Leteszi a lábai  elé   némán,     és    csendben,

Hogy  még  egyszer utoljára   az    "ő" szívében,

a hófehér lágyan simogató  piciny  tenyerében,

Egy ölelésben, s utolsó  édes  könnycseppben,
végre  végleg  megpihenjen!

Vida Zoltán.