Remegő szivemben!

Ha kinézek kicsiny szobácskád párás ablakán.,

a távolban én a magányos szivedet keresem

de  nem csak ezen az éjszakán!
Remegő szivem a drága tekinteted keresi,
de csak a néma sötétséget látom...

s a szerelmes szived nem leli!

Én könnyes szemmel a fénylő csillagogat nézem,
remegő számmal a nevedet suttogom...    s félek!

félek attól  ha nem vagy velem,
ha nem vigyázhatok rád elrabol tőlem az élet!
Mert nyughatatlan szivem félti a drága életed,
de ha velem vagy már semmi baj nem érhet tégedet!

Mert megpróbállak én téged mindentől megóvni,
törékeny szivedre nagyon-nagyon vigyázni!
De tudom hogy ezt most én nem tehetem,
igy remegő testel fekszem ágyad fekhelyén...,
s folyik le az arcomról a könnyem!
Lelkemet szoritja a bénult félelem,.....

ó istenem hát tőled kérdem én ilyen fájó a szerelem?
Bár nekem édes  ez a keserü gyötrelem!
Mert elviselnék én érted ezerszer-ezerszer többet is,
még ha meghal a testem is.. a  nyomorult lelkem is!
Mert még a két kezemet feléd én ki tudom nyujtani,

mig a remegő szám ki tudja mondani....

az  csak a te drága- édes neved mondja,
két karom csak a te bársonyos tested simogatja...
s a haldokló lelkem csak a te lelkedet akarja!
S bár legyen még ezerszer-ezerszer ilyen magányos éjszakám...,

én mindig csak téged akarlak s nem csak ezen az éjszakán!
Mert én várok rád mig csillag lesz az égen....,

Mig ott fenn  ök ragyognak.....,
mig egyenként a tündöklő égről a földre le nem hullanak!
Mert az elhaló fényük is elvezet majd hozzád,
s akkor átölelve tölthetjük majd azt az " utolsó"  éjszakát!!...                                            Melyben meghal majd minden.....
a szerelem.......

S a világ!!


Vida Zoltán.