Ha engedted volna!

Ha engedted  volna,  most melletted  lehetnék,
Szívem szeretetével  egyetlen szívet szeretnék.
De  te  nem  adtad  nekem,  elfordultál   tőlem,
azt  mondtad, nem  szabad  téged  szeretnem.
"Te"  nem tudod  hogy mit  tiltottál meg nekem,
"te"    nem  tudod   hogy  mit  vettél  el  tőlem?
S most  a szívemben, a lelkemben egy  egész

világ  fájdalmát   kell  örökön  ,öröké cipelnem.

Próbállak elfelejteni, próbálok nem  gondolni rád,
de a lelkem  tükrében ott vagy te, és az a pici ház.
Ahová  elbújsz  előlem,  ahová  félve  menekülsz,
ahová mint űzött vadat  téged a kóbor szívem  űz.
De  te  csak  fuss,  menekülj előlem,  mert  lehet

hogy  én  bűnös  emberként  csak ezt érdemlem.
Lehet  hogy  a  sors  akarta  hogy így kell engem,

hogy  egy  élhetetlen,  reménytelen életre ítéljen!

Mert bűnös vagyok én,  de  mi  is az  én  bűnöm?
Szemedbe  néztem,  s  azt  mondtam  szeretlek?
Hogy azt mondtam ,óvlak az élettől mert féltelek?
Hogy azt mondtam hagy adjam  azt amit az egyik

ember a másiknak adhat ,egy társat ebbe a társ

nélküli, szomorú , és  magányos keserű álomba,
hogy   ne  légy   kitaszítva  boldogtalanul , ebbe a

kegyetlen,  vádló , és  bántó,  vak, sötét   világba?

Ha eljön az est, s leszáll az éj, ott abban a házban,

egy lány aludni tér...csukd le a szemed tőlem távol,

kedvesem, aludj  békességben,  álmodj   édesen.
Vigyázzanak rád az égen megbúvó fénylő csillagok,
s az álmodban is tudd , hogy valahol én  ott vagyok!

Mert   vigyázom  rád,  míg  hallom  én  a  hangodat,
Míg édes álmodat  meg nem  töri  a néma  pirkadat.

Míg meg nem hal  lelkemben  az  egyetlen pillanat!

Vida Zoltán.