Habár

Habár a  szívem  már  ezerszer  összetörted,
s százszor elmondtad értem hull  a könnyed,
én még  mindig  úgy de úgy szeretlek  téged.
A  sors az élet már rég szét szakított  minket,
s messze sodort a szívedtől a kegyetlen élet,
én titkon azóta is keresem a  dobogó  szíved.

Napra nap múlik s telnek a hetek, a hónapok,
a  kedves  lábnyomod,  szerelmünk  emlékét

már  réges- rég  befedte   a  csikorgó  homok.
Csak az én buta szívem nem tud téged feledni,

nem hagy  a szívedtől  engem  messze kerülni.

Mert  vissza űz  a szíved a múltunk színhelyére,

annak a kicsi háznak, az "utcának" a közelébe.
Ott  is a  piciny házad  kicsiny, kopott kapujába,
ahol  búcsúzáskor ezerszer megöleltél engem,

hol  annyiszor  nevetve, de  könnyes  szemmel

integettél nékem .

Ott kergeti  a szél  az utcában a sárguló levelet,

az a kicsi ház még most is ott áll ahol valamikor

a  szerelmünk , mint  egy  csillag   megszületett!
Most  sírva  állok  én  meg  annak  a  kapujába,
 reszkető két kezem rá teszem  rozsdás ajtajára.
Lehulló  könnyeim  elissza  az   a sáros  homok,
ahonnan  már  rég  eltűnt  a  te  könnyes  arcod,

a te édes lábnyomod!
Nem  maradt más csak  a hitvány könny csepp,

a porban egy összetört szív, s egy vádló tekintet.

Nem  látom  már  azt a  nevető  két  szemed,

s  az  arcomat  simogató  kicsinyke  két  kezed.

Ami nekem többé innen már soha sem integet.

Becsukom  most  én  a  könnyes  két  szemem,
s  leveszem az  ajtódró l a  reszkető  két kezem.
A  remegő  lelkem  azt  mondja  énnekem,
az  összetört  emlékeket  el  kell  innen  vinnem.
Bizonytalanul  indulok  tovább a  kicsi  házadtól,
a  múltunk  színhelyétől,         " ATTÓL"az ajtótól.

Búcsúzóul még könnyes szemmel visszanézek,
de  helyetted  a  kapuban   az  emlékek  intenek.
Azok hagynak neked még itt egy utolsó üzenetet,
Hogy titkon tovább keresem  te dobogó szívedet.
"Addig  én  itt hagyom  neked a remegő lelkemet,
a kérlelő könnyemet......"

Mert én még mindig úgy, de úgy szeretlek tégedet!!!!!




Vida Zoltán.