Csak neked mondom el!

Bocsájtsd meg nekem ha most nem foghatom kezed,

Hogy egyedűl hagytam én a te gyönge szerető szíved!

De tudd meg  az enyém is vérzik, könnyezik, szenved,

Nem felejt s meg szenved érted minden egyes  percet!

S míg újra nem lát téged az én árva, csavargó  lelkem,

Egyedül- s csak érted húll az én vígasztalan könnyem!

Remegve várom  én  az órát  s azt  a magasztos  percet,

Mikor  a reszkető  két  karom  majd  téged újra át ölelhet!

De addig a könnyes csókom te kicsiny kezeden hagyom,

Üzenem vigyázz magadra mert tudod szeretlek nagyon!

Gyönyürű szemedből lehulló könnycseppben ott vagyok,

A  rideg csöndben a lelked kiálltása- hát az is én vagyok!

Az aggódó lényemben az összetört szíveddel én el bújok,

Ha nem hallom hangod-nem látom mosolyod meg halok!

Addig  hálát  rebeg beteg lelkem hogy adsz, s én adhatok,

Hogy néha az árva pici szádra egy csókot titkon lophatok!

Hogy eléd míg alszol könnyeimből egy szál virágot tehetek,

Hogy ha csak álmaimban is majd nálad otthonra lelhetek!

S ha az ágyadban  fekszel  azokon a néma  éjszakákon,

Ahol  még  a lélegzeted is vissza tartod  kicsike  virágom!

mert  attól  félsz ha  felébredsz talán  össze törik az álom,

Tudd meg  ilyenek azok a szerető gyönge emberi lelkek,

akik mindíg csak abban az utolsó  pillanatban  felednek!

Mert  ahol  fájdalom van ott bizony vannak még  könnyek,

Hol a kérdésre csak ordító hiánnyal vagy vérrel  felelnek!

Hol  már csak a semmibe  nyujtod  ki a  reszkető  kezed,

S a  végtelen  ürességből  már többé  senki sem felelhet!

Ott  még néha sírnak azok  az összetört  emberi  szívek!

Mit  meg őrzünk mi a gyarló, és  hitszegő, önző  világnak,

Az ábrándos édes szerelemnek s az örökké valóságnak!

2011.január.05.én.

Vida Zoltán.