Bolondos napsugár

A   felhők  szélén   napsugár,

ki  most  madárdalra  ébredt,

játszani is ő hív engem, s az

az álmos, ébredő  természet.

Tél tábornok, lám kicsit  lusta,

hogy a  kabátját nem  találja?

Vagy talán szögre akasztotta?

Nem ébredt most kakasszóra.

Ó, fene  bánja,  nem   érdekel,

hisz  ezer madár  kint  énekel.

A  kopasz  fák  is  hajladoznak,

cicák  módján   nyújtózkodnak.

Langyos   szellő   arconcsókol,

bohém  nőként  nekem  bókol.

Gyerekként most körbe táncol,

kifutna  most velem a  világból.

De  lehet,  hogy   futnék  is   vele

szelek szárnyán, kopasz mezőre.

Felhők fölött szivárványos  égbe,

a  csillagokon túli  messzeségbe.

Talán vissza már sose  jönnék,

kacér Nappal addig csavarognék,

míg  ágyába  fektet a  sötétség.

Hol  újra  magányos rab lennék.

De  még  rab  ma  nem  lehetek,

az  ébredő  Nap élteti  lelkemet.

Szél ringatja csavargó szívemet,

talán égbe röpít majd  engemet.

Hol bejárom a hatalmas világot,

tavasszal neked  hozok  virágot.

Reggeli harmattal  itatlak  téged,

a napsugárral cirógatom  szíved.

Hozzád bújok, úgy ölellek  téged,

neked most örök ígéretet  teszek.

Hívhat  az  ég, övé  nem   leszek,

téged annál én jobban szeretlek!

2011.Január. 21.

Vida Zoltán.