Valahol felcsendül egy dallam

Valahol  felcsendül egy dallam, mely a szívemben  él,

a  távolból  hallom,  úgy  érzem, szinte a  lelkemig  ér.

A szél hozta ide messziről, talán egy  nyitott  ablakon,

búsan szól  ez a kedves dal, ezen a  hűvös alkonyon.

Átöleli, csókolja  magányos lelkem  édes szorításban,

elsírja  nekem  keserves bánatát a sötét  éjszakában.

Könyörgő  könnye az én  kettétört szívemre  csöppen,

fájdalom van, hallom  én, kérlelő, gyászos  énekében.

Oly sokszor hallottam  én valaha ezt az édes  dallamot,

hű  társam  volt  ő akkor  is , mikor  mindenki  elhagyott.

Akkor is mikor kézen  fogott engem az  édes  szerelem,

S  később is, mikor már nem maradt nekem senki sem.

S  most újra  visszatért   hozzám  ő  még  egy  pillanatra,

elhozta  a szél, hogy  átölelje  őt  ez  a  didergő  éjszaka.

Hogy még  egyszer  lássa könnyem, hogy  emlékezzem,

hogy  búcsút  inthessen neki még a szenvedő  szerelem.

Hát én nem engedlek el téged kedves, csalfa kis dallam,

bezárlak a szívembe, s engedd, hogy lelked betakarjam!    

Engedd nekem, hogy oda zárva téged én rabbá tegyelek,  

s  ha  szomorú vagy, majd  letöröljem a drága  könnyedet!

Maradj velem s akkor én sem leszek többé már egyedül,

vigasztalj engem, míg haldokló lelkem a sötétbe elmerül! 

Hadd  halljam még a szívemben akkor is azt a  muzsikát,

amikor  majd  a  lelkem azt  a  hatalmas végtelent  lépi át!

Vigyük el azt  a dallamot túl a végtelenben  a csillagoknak,

oda ahol az angyalok énekelnek, s oly szabadon szállnak!

Engedd, hogy  hangod  a mindenek után a Földre le essen,

S   ha újjászületek én -e  földön még - újra velem lehessen!

2011. Január. 19.

Vida Zoltán.