Hol este a Nap a felhők mögött Földre  hull
onnan jöttem én,
de minden  reggel  mikor nekem búcsút int
az alkonyat az égi fény, 

szívemben születik az örökkön élő remény.
Hogy kicsiny  falum öledbe haza  térek  én.
Hisz  annyi ősöm ringatja az óvó két karod,
betakarja  csontjaik az  évszázados homok.

Vissza vár  engem a fatornyos kis templom,
a virágos rétek, az akácos erdők, a  kanális,
az utca forgataga, a kenyér illata, a  majális.
Ifjú  voltam  mikor a  könny ázta  port  lábam

utoljára tapodta,
de azóta eltelt már ezer,  meg  ezer éjszaka.
Arcomon  immár  barázdát  szántott az  élet,
s a kéz mely búcsút intett, mára már reszket.

Hajamra a konok idő már ősz tincset festett.
De téged piciny falum , nem felejt a gyermek.
Ha szemem végleg lecsukom majd egykoron,
s Isten szeret, a haló Napot otthon láthatom.

Az utolsó lélegzetem a tied lesz akácos  erdő,
lelkem rajtad pihen majd meg zöldellő  mező.
Testem  mint  őseimet öleli a csikorgó homok,

s te vigyázod hűtlen fiad,  ki  valaha  elhagyott.

2011.Augusztus. 18.

Irt:
      
Vida Zoltán.