Elloptam én

Elloptam a fényes égről minden  csillagot,

neked   kedvesem   én  egyet   ott   hagyok.

Azt   is  csak  azért,  hogy   hozzám  eltalálj,

hogy  fényre  várva  te  egem ma   hazavárj.

S  azt  kérded, akkor   mi  maradt  az égen?

Sötét  lesz  szívemben marad  reményem?

Gyere közelembe, s nézd neked mit  adok?

Szívemben  világítanak  a   lopott  csillagok.

Tedd mellé a forró, de  didergő  szerelmed,

azt  a   mosolygós szád,  az édes  könnyed,

Mert  ha  valaki,  egyedül   azt  te  érdemled.

Karjaidban, s  lelkeden  ma  újjászülettem,

a  hosszú  álmomból   végre  fel  ébredtem.

De  csak  egy  pillanatra,hogy  újra  aludjak,

hogy   végtelen mezőkön veled  bolyongjak.

Összehúzom  magamon a kopott kabátom,

s  elindulok ablakodhoz  kicsinyke virágom.

Ott boldogan kuporodom édes  magányba,

lélegzeted, remegő lelked ölelem karomba.

S  ha  a pirkadat ott találja  kóborló  testem,

senki ne gúnyoljon, vagy nevessen engem.

Mert  a  koldus  békére  lelt, lelke  távolodik,

haldokló  lénye  szabad,  lassan alkonyodik.

Végtelen mámorából  soha  fel nem  ébred,

ő szabadon, boldogan  mondja a   meséket.

Arcán  lopva  kóbor   könny csepp  búcsúzik,

szája  sarkán  mosoly, csendesen haldoklik.

Kopott   kabátja  alól  fény   száll  az  ég   felé,

a   lopott  csillagok  azok,  a  drága   kedvesé.

Ernyedt   karjai  alól  egyenként megszöknek,

szállnak  fel  az  égre,  hol   valaha   születtek.

irt:

Vida Zoltán.