Vida Adriennek, Kereszt lányomnak.

Az elveszett szerelemről, barátról, társról.

Milyen   igaz   az  élet  csatájában   nincs   menekvés,

akiket   megbántunk  vagy megsebzünk,  nem kevés.

Vér  tapad  kezünkhöz  s  nevünk   néha  a  szégyené,

Ítélkezünk  pedig  az nem  emberé hanem  az Istené.

De  mindig  van némi  remény  bár  néha  kevés igaz,

jó  attól  kiket szeretünk néha egy ölelés,  egy  vigasz.

Ki   majd letörli  arcodról  azokat  az  édes  könnyeket,

forró ölelésben súgja  szerelmem itt  maradok  veled.

Ha engeded nekem ,örökké fogom majd a kis  kezed,

én  imaként ezerszer mondom ki naponta a  te neved.

Arcukra   esőcsepp  hull   lecsöppen  a  sáros   földre,

s  könnyes  arcukat   boldogan   emelik  a  borús égre.

Hisz nincs olyan szenvedés, aminek egyszer ne lenne

Vége!

2011. március. 13.

Vida Zoltán.