Karácsonyi éj!

Fázós lélekkel sétálok AZON téli havas úton én,

arcomba csillogó havat fúj a hideg- északi szél,

utamon el kísér az utcák sárgán csillogó fénye,

és ez a néma- hosszú titogzatos karácsonyi éj!

Nézve a teret, utcákat min egy magam ballagok,

a távolban mint ezer,meg ezer szentjános bogár

égnek,tündökölnek a jégvirággal bevont ablakok!

Mint ha a lelkemben érezném az ablakok mögött

megbúvó vígasztaló szeretet kedves,óvó melegét,

át ölel engem mint szerető anya egyetlen kincsét,

hol bűnös vagy épp ártatlan csavargó gyermekét!

Kik pirosló arcal alusszák anyjuk mellett álmukat,

ahol majd rájuk talál össze kulcsolt kézzel,lélekkel

ezernyi titkot rejtő reményt hozó,néma alkonyat!

Nem fázom már a testem szinte forró tűzben ég,

S szívemben hallom ezernyi csengettyü hangját,

gyermekien varázslatos csilingelő  vidám énekét!

Utamat folytatva tünnek el a házak,azok a fények,

s az ablakban világító útmutató ragyogó gyertyák

már halovány lassan halódó mécses ként égnek!

De  tudom hogy tűz van ott.és ragyogó szeretet,

Mely tűz éget ragyogva ontja ránk azt a meleget!

Mert ott van ezernyi felnőtt s gyermek szívében,

mely körül veszi a teret, azokat a csillogó utcákat,

az elhagyott gyermeki lélekbe bújt világot egészen!

Lassan elhagyom ezt a teret, s a csillogó utcákat

min sírdogáló fázós lélekkel egy magam ballagok,

S most már nem néznek vissza rám a jégvirággal

bevont millió fényben játszó csillogó pici ablakok!

újra arcomon érzem  azt a csípős éjszaki szelet,

mely tépi a fázó lelkemet marja ráncos arcomat,

szívemből mint vúlkán tör elő a gyilkos gondolat!

Hogy magányos utamon nem maradt velem más

csak a sötét  arcomat mardosó hideg alkonyi szél,

S a végtelenűl- hosszú titogzatos karácsonyi éj!

Vida Zoltán.