Mért fáj még úgy?

Mért  fáj még úgy az a  bolond  szívem?

Mért nem  hallgat  már el a síró  lelkem?

Némaságom  én már hiába  kérdezem,

nincs abban más csak remegő félelem.

Béklyóba verve fekszem lenn a porban,

sárban sötétség, hol  láng sose  lobban.

Kialudt a  fénye  mely valaha  ragyogott,

sötét szívembe  elhozva millió csillagot.

Magamra  terítettem  a  fénytelen  eget,

a  szívembe  zárva a  rideg  sötétséget.

Még keresem én azt a puha két  kezet,

ami rég úgy ölelte magányos lelkemet.

Hideg  fekhelyemen álmom  nyugtalan,

már  várnak rám a  túl oldalt  hangtalan.

Csak  aludnom kell  csendben, némán,

tudom  én  édes  halál, már  vársz  rám.

Utam ha lassan is, de hozzád  el vezet,

nyújtsd  ki  hát értem  a  hideg  kezedet.

Fektesd  a rideg  ágyadba  gyermeked,

ringasd  te  álomba   beteges  lelkemet.

Töröld szememből minden  könnyemet,

tedd könnyűvé nekem a  nehéz  éveket.

S  édesem ha hallod hogy susog a szél,

talán szíved rájön majd neked ki mesél.

Csak nézz ablakodon a messzi távolba,

fel egészen oda, a millió fénylő csillagra.

Vagy  a  földre  hol  táncol  a  kósza szél,

mely  titkon  és  lágyan a te arcodhoz  ér.

Tudd  hogy  mindenhol ott  leszek  veled,

mindig  vigyázom majd minden léptedet.

A csillagokkal  arcodra  csókot  én  adok,

örökké  leszek ágyad, párnád, otthonod.

2011. február.04.

Vida Zoltán.