Temetőben.

Kezemben  virág, a  szememben  könny,

lecsöppenve  az, neked  tétován  köszön.

Remegő kezem a hideg  márványhoz ért,

keserű  lelkem  eseng  most  bocsánatért.

Tudod, azért  könnyes  most  a  szemem-,

megszegtem  én  a neked   tett   ígéretem.

Kérlek   téged,  ne   haragudj   most   rám,

remélem  elér a  szívedig,  keserű  imám!

Eljöttem   hozzád, mert   egyedül  vagyok,

égi  házad ajtaján  most  halkan kopogok.

Remélem  meghallgatod  az én bánatom,

tedd  most  könnyűvé  éjjelem, nappalom!

Itt   térdelve  rég,  tettem  egy  fogadalmat,

hogy  soha  nem  hagyom  el  a  lányodat.

Rá  mindig  vigyázok,  s  mellette  leszek,

hogy míg élek én,  fogom azt a  pici kezet.

Hogy én leszek örökké  vigasza, támasza,

szívének reménye,  hű szerelme, csillaga.

S most azért  csillog könny a  szememen,

mert   semmivé   lett    minden    ígéretem.

Búcsút  intett a  pici kéz,  vigaszom  nincs,

gazdát cserélt a szerelem,  a drága  kincs.

Kialudt  a  csillag  már,  fénye   megkopott,

bár nem  én voltam,  aki mindent eldobott.

Már nem  maradt  semmim, csak  szavak,

csupasz  lelkem gúnyája kopott,  szakadt.

"Íly" koldusként állok itt,  kezemben virág,

a  fénylő  csillagom  nélkül  vak ez a világ.

Arcom a  hideg sírodnál az égre  emelem,

szemem  a végtelen  felhőkön  megpihen.

Didergő lelkem  s kezem  a hideg kőhöz ér,

mindenem  odaadnám  egyetlen csókodért.

A  vigasztaló, oltalmazó   anyai  ölelésedért,

a megbocsájtó édes, vagy  bíráló szavadért.

De  csönd  van  itt,  nincs  se  ölelés,  se szó,

csak a sírodat  betakaró  szikrázó  fehér  hó.

Mi   betakarja  kettőnk   üres,  néma   lelkét,

S  talán elrejti  e világtól, a lelkünk  könnyét.

Mit  most  ennél  a  néma   sírnál  itt  hagyok,

mert  mást  adni  én néked most nem tudok.

Elmegyek, de neked kedves, én megígérem,

visszahoz  tehozzád  mindig majd a szívem.

Hisz csak te maradtál meg  társnak nekem,

Ki  tudja   és  ismeri  az  én   hitvány  életem.

S neked én azért  most azt újra megígérem,

hogy  elveszett  lányod  megőrzi   a  szívem.

S tőle  bár végleg  elszakított a rongyos élet,

a  néma sírodhoz  majd  mindig visszatérek.

2011. Február. 02.

Vida Zoltán.