Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

 

 network.hu

 

 

Romániában, Nagybánya környékén az Aurul nevű ausztrál vegyes vállalat cianodis eljárást alkalmazó telephelyén, a zagytározó gátja, 2000. január 30-án, az éjszakai órákban, 25 m szélességben átszakadt, a szakadáson át, ciánnal és fémekkel erősen szennyezett víz ömlött a földeken át a Láposba, majd a Szamosba. A gát helyreállítása több mint két napig tartott, mialatt legalább 100 ezer m3; erősen toxikus szennyvíz szabadult el.
Az országhatárt Csengernél február 1-én a kora délutáni órákban érte el a cianid. A Szamos és a Tisza akut kálváriája a magyar szakaszon több mint tíz napig tartott. A legkézenfoghatóbb kár a halállományt érte: becslések szerint több száz tonna hal pusztult el.
A magyar országgyűlés erre emlékezve 2000. június 16-án elfogadott határozatának 10. pontjában február 1-jét a TISZA ÉLŐVILÁGÁNAK EMLÉKNAPJÁvá nyilvánította.

2000. február 1-jén érte el a Szamos Magyarországi szakaszát a romániai eredetű cianid és nehézfém szennyezés, amely a Tiszán is ökológiai katasztrófát okozott.

 

 

network.hu

A tragikus kimenetelű, 2000. évi tiszai cianidszennyezés óta február 1-e a Tisza Élővilágának Emléknapja. Az élet, a globális (és lokális) klímaváltozás, a napi politika és a mindenkori gazdasági helyzet gondoskodik arról, hogy egy ilyen “ünnepen” legyen miről elmélkedni, megemlékezni…

A folyó – meggyőződésünk szerint – sosem heveri ki egészen az akkor kapott sebeket, vagyis ez a Tisza már nem lehet az a Tisza, ami a szennyezés nélkül ma lenne. Folyóink élővilágának károsodása, szegényedése nem mérhető halak tonnáiban, annál sokkal alattomosabban jelentkezik az ember “áldásos” tevékenysége nyomán.Szemre nem észrevehető, hiszen az erős, jól regenerálódó vízi életközösség mindig újra kivirul. De nézzünk csak alaposabban a dolgok mélyére egy példa révén! Milyen összetételű, korú erdők kísérik ma folyóinkat? A faállomány jelentős részét száz éve még sosem látott, tájidegen fafajok viszonylag fiatal példányai adják. Messziről nézve zöld lombsátor borul a vízre, az amerikai kőris őszi lombszíneződése még igen szép is. Aki azonban figyeli az erdőt, növényeit, ízeltlábúit, madarait már évtizedek óta, és értő szeme is van hozzá, az láthatja csak a különbséget. Aki az egykori élővilágról szóló szakirodalmat lapozgatja, az foghatja csak fel, mi hiányzik az alföldi folyók mellől, ami egy-kétszáz éve még teljesen természetes volt. Ami pedig a víz tükre alatt zajlik az évtizedek, évszázadok során, arról szinte senkinek semmi fogalma nincs még manapság sem…

Márpedig egy fontos tétel, hogy ha elvágunk egy hálózatban szálakat (kapcsolatokat), hiányoznak szemek (elemek), akkor az egy darabig rosszabbul, de működik még hálóként, majd egyszer csak hasznavehetetlen foszlány marad. Egyre csökken ellenálló, alkalmazkodó képessége, egyre könnyebb kibillenteni “egyensúlyából” (valójában dinamikus stabilitásából). Ezért veszélyes arra hivatkozni például egy vízlépcső megépítésének terve fölé hajolva, hogy “Ugyan, ez a folyó a szabályozáskor már sokkal nagyobb traumát is kihevert ennél!” Igen, de meddig? Egyszer elfogy a cérna, és a folyó nem tudja regenerálni magát, teljesen magától is összeomlik élő egysége, kimerül végtelennek hitt ereje. Főként, ha nem lesz honnan megújítania magát, nem lesz remény a helyreállásra. Ez az, amit nem kellene megvárnunk, ez az, amire nekünk kell vigyáznunk a nagy közösségben, hiszen vízlépcső sok országban van, de természetes folyó már kevésben.

 

 

  

 

 

 

Pedig, talán nem ártana, ha az embereknek néha eszébe jutna milyen érzékeny a környezetünk. Talán egy kicsit jobban kellene vigyázni, megóvni azt. Az a finom mérleg, ami életben tartja a folyót, az ártéri erdőket és közvetett módon minket is, könnyen elbillenhet a rossz oldalra. Kellemetlen élmény, amikor haldokló, vagy már bűzlő halak tömege tárul a szemünk elé, a megszokott szőke víztömeg helyett. Személy szerint  egy sétával fogok emlékezni a napra, de akinek nincs módjában az gondolatban tisztelegjen, vagy esetleg tegyen meg annyit, hogy ismerőseit felvilágosítja, mi is történt évekkel ezelőtt, mekkora szerencsénk volt, hogy életben maradt kedves folyónk.

 

 

network.hu

 



Petőfi Sándor:A TISZA



Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.



A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.



Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.



Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.



Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.



Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró– s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.



Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.



Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.



Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.



Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.



Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –



Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.


Többek között szóltam én hozzájok:
“Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”



Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.



Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot

Címkék: megemlékezés

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Szávai Xénia üzente 11 éve

Nagyon kedves dolgok az emléknapok, de önmagukban semmit nem érnek...Mindenkinek a lelkiismerete alapján kell eldöntenie, hogy vajon ő mennyit tesz a természet védelméért! Úgy igazán. Mennyit szennyezi a levegőt, mennyire ész nélkül fogyaszt, vásárol, termel szeméthegyeket otthon, füstöl, autózik nem figyel oda, jókat nevet a természetvédőkön stb. - mert nem ám az UFÓK szennyeznek, hanem mi emberek. "Erre nincs időm." - mondják. Most pl. a legaktuálisabb téma lehetne Budapest levegője...néhány hülyének nézett természetvédőn kívül senkit nem érdekel, de csak addig amíg nem lesz baj, mert akkor meg elkezdődik a pánik, sírás-rívás. De ezernyi ilyen aktuális téma van... Sajnos a legtöbb ember nem képes 1 óránál előrébb gondolkodni és ez a legnagyobb baj, csak nehogy majd csupa ilyen emléknapokból álljanak a hétköznapok.

Válasz

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu