Közeleg a halottak napja, egyre többször gondolunk elhunyt szeretteinkre. Ezzel a bloggal szeretnék emléket állítani drága nagyszüleimnek, akik védőim és menedékeim voltak. A feltétel nélküli szeretet legigazibb arcával ismerkedtem meg általuk, csak hálával tudok gondolni rájuk. Köszönöm a sorsnak, hogy sokáig megtartotta őket nekem.

Unokám keze

Szemedben feltárul a jövő,

A Földet is megmenteném,

Hogy a kéz a kézben sétálhassunk

Tágas mezőkön, te meg én.

Látom még a szemedben azt.

Hogy Istenünk tovább munkál.

Így nyújt jelenléted vigaszt

Annak, aki mindent megunk már.

Ha fát ültetek, azt is tudom már;

Árnya alatt pihenni nem fogok.

De évek múltán neked jól szolgál,

És ettől most boldog vagyok.

Fiatalon kerestem az utam,

Még az úrban is kételkedtem.

Majd téged küldött – s létezését

Nem is bizonyíthatta szebben.

Ahányszor kacagásod hallom,

Tudom, hogy miről szól az élet.

Kétségeimből kigyógyított

A csoda, hogy ismerlek téged.

Nem sejtettem, hogy idővel

Ennél is sokkal jobb lehet.

Unokám szeretetén át

Maga Isten nyújtott kezet.

Jill Grubb-Travoss

Nagyi rejtélyes csodaszere

Nagyszerű volt! Nagyi azonban állhatatosan elutasította ezt a jelzőt. Azt mondta: -- Senki sem nagyszerűbb a saját anyjánál.

  Ha maguk elé képzelik Rosalind Russelt Mame néni című filmjében, akkor lehet némi sejtésük, milyen volt a nagyanyám. Erős alkatú és független lévén ő vezetett a városban először autót, nadrágot viselt már akkor, amikor ez még botrányos volt, és nem vetette meg a sikamlós vicceket. Nagyi jókedvűen élte le az életét, és mindenkit felvidított, akivel találkozott. Mindig csodáltam, amiért soha nem látszott rajta, hogy az élet nehézségei őt is sújtják.

   Háztartási feladatait, még a legnehezebbeket is erőlködés nélkül, kedélyesen végezte el. Azt is megfigyeltem, hogy azonnal letette a munkaeszközét, ha észrevett egy unatkozó gyereket, és leült, hogy megtanítsa pasziánszozni.

   Napsugaras jelenlétének melegében sütkérezve figyeltem, amint betette az utolsó hajtűt világos színűre hennázott hajába.

-- Mókuska, elsétálsz velem a fűszereshez?

   -- Hát persze! – Mindig büszke voltam, ha sétálhattam vele. Magas és karcsú volt, kifogástalanul öltözködött ( ő volt az egyetlen nagymama aki tűsarkú cipőt hordott – ami sajátos vonás volt a szememben). Nagyi határozott léptekkel járt, közben folyton üdvözölte a járókelőket. – Helló, Tökmagocska! Nyuszifiú, hogy van a drága édesanyád? – mondta, amikor a szomszéd  gyerekek integettek és kiabáltak: -- Helló, Mrs. K. – Megérezték, hogy ez az asszony értett a gyerekekhez, és bízott is bennük.

   A szállítók és a látogatók egyformán szívesen tartózkodtam nagyi takaros otthonában. Nevetgélve és csacsogva egyforma lelkesedéssel beszélt a politikáról vagy az ételreceptekről. Arany cigarettatálcáját lengette a levegőben, kecsesen kísérve a társalgását. Gyönyörű mosolyát erős, szögletes álla és kiugró arccsontja kihangsúlyozta, csillogó szemem mindig azt kutatta, hogy hol van a baj. A savanyú szívélyessé változott, a gorombával gyengéden bánt. Nagyi erőt adott az elesetteknek, nyugalmat az ingerülteknek, és mindenkit meghatott sugárzó szeretete. Sokat töprengtem azon, hogy miért nem látszott soha házsártosnak?

   Amikor ötvenkét évesen megözvegyült, gyakrabban hívott meg, hogy töltsem nála az éjszakát. Reggelente éneklésre ébredtem, az azt követő reggelik pedig új ízeket loptak itt eltöltött napjaimba.

   -- Királynőm, a reggelije tálalva van. – Azt játszotta, hogy az udvarhölgyem, és széles lendülettel húzta ki a széket az asztal alól. Nagyon elegánsan terített, a tányérom helyén érett mangó és porcelán tojástartóba tett lágy tojás volt kikészítve. Mindennap drága kristályt és finom, átlátszó porcelánt használt, melyek soha nem voltak elzárva.

   Némelyik este vacsora után nagyi kötött kabátkát terített a vállára, és nekivágott az éjszakának. Végül megkérdeztem: -- Nagyi, hová mész… veled mehetek?

   -- Nem drágám. Ez az idő kizárólag az enyém – válaszolta kuncogva. Valamilyen titkot sejtettem ebben.

Amikor egyik este elosont, kimásztam a hálószobám ablakán, és bizonyos távolságból követtem őt. Ezt a krimikből tanultam. Nagyi gyorsan elhagyott két megvilágított háztömböt, és bement a szomszédos templomba (akkoriban a templomokat soha nem zárták be). Letérdelt az egyik padban, én pedig elrejtőztem egy széles oszlop mögé. Nem volt imakönyv a kezében, de pár percre lehajtotta a fejét. Amikor végre felemelte, tucatnyi gyertya fényében megláttam, hogy az arca könnyektől csillog. Nagyi sírt! Az oltárra bámult, aztán lassan, nagyon lassan a szája két sarka felfelé görbült, egyre jobban. Végül visszatért a gyönyörű egészen különleges mosolya. Egy percig még üldögélt, aztán mint aki jól végezte dolgát, büszkén felemelkedett, még egyszer térdet hajtott, és elsietett.

   Visszalopóztam az ágyamba, és eltöprengtem azon, amit most tanultam meg. Vidd el bánatodat a templomba, és hagyd ott. Megpróbáltatásod esetén erőltess megadra mosolyt; nemsokára őszintévé fog válni. Nagyi éppen úgy kínlódik, mint mi mindannyian, de nem hagyja legyőzni magát.

Lynne Zelinsky

A boldog pár

Együtt olvasnak,

Együtt nevetnek,

Együtt táncolnak,

Együtt sétálnak kéz a kézben, együtt hallgatnak zenét.

Amikor tehetik, csókokat váltanak forrón, szeretőn szépen.

Ha csak meglátja a nőt,

A fiú kitárt karokkal

Rohan üdvözölni őt,

S örömmel kiáltja nevét.

Azt kérded, ki az a boldog pár

Aki ilyenre képes?

A nő, bizony, a nagymama,

S a fiú alg ötéves

Judith Viorst