A csendes éjben anyámra gondolok,

szívemben most az ő szíve dobog,

szegény özvegy volt, sokat szenvedett,

nem volt egyebe, csak a szeretet,

szájától vont meg minden falatot,

és ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,

varrással kereste a kenyerünk,

ő mesterkélt ünnepre szép babát,

levágta hozzá dús hajfonatát,

gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,

hullottak rá könnyének gyöngyei.

Láttam a föld sok szép kirakatát,

de nem találtam hasonló babát,

oly tündérszépet, olyan kedveset,

nem ért más hozzá, csak a szeretet...

a szeme kék, a haja barna volt,

s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

Anyám elment, nem érte meg szegény,

hogy a világ forduljon tengelyén,

pedig hogy várta, várta mivelünk...

hogy nekünk is virradjon ünnepünk...

ó, most ha élne, vehetnék már neki

ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon

szeressük őt, mert elmegy egy napon,

és visszahozni többé nem lehet

az elmulasztott jó szót, tetteket,

a késő bánat mit sem ér neki,

az élőt kell szeretni, érteni.

Ma újra érzem, látom, hallom őt,

s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,

és újra szép és újra fiatal,

s mintha szívéből zengene a dal,

amit írok e csöndes éjszakán...

Még most is adsz nekem, Anyám...Anyám...