Nagy tekintélyű, maradi hajlandóságú nemesi família kitagadott fia volt. Apja konzervatív, Győr megyei közéleti férfi; bátyja, Kisfaludy Sándor, a századforduló utáni évek legnépszerűbb, de hasonlóképpen a nemesi múlt ábrándjaiban élő költője. Károly nyolc gyermek közül a legifjabb, Sándornál tizenhat évvel fiatalabb. Születésekor anyja meghal, s ezért apja már kezdettől fogva sem szereti. Az otthoni rideg légkör előbb csak szembefordítja apjával, de ez a nemzedéki ellentét idővel politikai és világnézeti ellenségeskedéssé erősödik. Otthon azt akarják, hogy katonatiszt legyen. Neki azonban egyre kevésbé kell a katonaság, s miközben egészen fiatalon főhadnagy lesz, nagy karrier várhatna rá, megválik a hadseregtől. Ráadásul polgárlányt akar feleségül venni. Mindez előkészíti a végleges szakítást. Apja megtagadja, ő hátat fordít a nemesi világnak és a nemesi életformának.

Ifjúkora óta versel és fest. Sokáig maga sem tudja eldönteni, hogy festő legyen-e vagy költő. Nyomorúságos éveiben képeivel tartja el magát, s amikor már ünnepelt író, a maga gyönyörűségére még mindig fest. A Nemzeti Galériában látható képek bizonyítják, hogy a készülődő hazai romantikus festészetnek jó színvonalú képviselője. Ha az ecset mellett dönt, talán a jelentékeny magyar festők közt volna a helye. De felismeri, hogy a soron következő fő feladat a korszerű magyar irodalom. Sokat kószál külföldön. A tízes évek folyamán bekóborolja, javarészt gyalog, Ausztria, Svájc és főleg Itália tájait. Világlátottan, az új világirodalom ismeretében érkezik haza. Felismeri, hogy az ország szellemi középpontjának Pesten kell lennie. Itt telepszik le, és él egyszerre könnyelműen bohém és szívósan programszerű életet. Érvényt akar szerezni az újfajta költészetnek, drámának, meg akarja szervezni az irodalmat. Összebarátkozik Kazinczy pesti körével, különösen Szemere Pállal, kapcsolatokat talál az ország színtársulataival. Ő az első minálunk, aki irodalomból él. Ez már polgári életforma, habár ennek az életformának a bohém szélsősége. Egyelőre még nyomorog egy iparosmester házában, és ha nincs pénze, dohányszelencékre fest erotikus képeket. Közben Székesfehérvárott már játszották is az egyik drámáját, de a siker csak akkor következik be, amikor ez a fehérvári társulat 1819-ben Pesten vendégszerepel, és műsorára tűzi Kisfaludy Károly vadromantikus, még pufogó pátoszú drámáját, A tatárok Magyarországon címűt. Szerzője is tudja, hogy gyenge darab ez, de magán hordja a romantika minden jegyét. És telibe talál. Azok a hazafias és liberális szenvedélyek, amelyek hat évvel később már politikai hangot kapnak az első reformországgyűlésen, hangosan szólaltak meg a színpadon. Ezzel győzött minálunk a romantika. Olyan nagy a siker, hogy a közönség új Kisfaludy-drámát követel, és az egyszerre ünnepelt író négy nap alatt, kávéházi asztal mellett összeüt egy még frázisosabb, még gyengébb darabot: az Ilkát, amelynek még nagyobb a sikere.

Ettől kezdve Kisfaludynak könnyebb az élete, de sokkal több a dolga. A nyomor éveiben tüdőbajt szerzett, de még tíz évig játszani tud a végzettel. Tisztességes lakásba költözik a Váci utcában, és a maga sajátos életformájában, amelyben egybefonódik a rendszertelen élet és a rendszeres munka, ital és pipafüst mellett, változatos szerelmek körében éjjel-nappal írja műveit, amelyeket irodalomra és romantikára éhesen kapkod a közönség. Hibáit maga látja legjobban, kis versikékben gúnyolja saját magát is, és néha van ereje nagyobb igénnyel tragédiát írni. A Stibor vajda már a jó drámák határát súrolja, és jambusaiban megszólal a nemesi-jobbágyi ellentét. Katona Bánk bánjáról senki sem tudott, a Stibor vajdát tehát a nagy nemzeti tragédiaként vették tudomásul. Majd következett végre egy igazi jó romantikus tragédia, az Iréne. De alkatának, hajlandóságainak igazán a vígjáték felelt meg. Eredendő humora, cselekménybonyolító képessége, anekdotázó kedve és a drámaírói gyakorlatban kialakult színpadismerete egyesült ebben a műnemben. A kitűnő A kérőkkel kezdődik a magyar vígjáték története. S mellette A pártütők és a Csalódások máig is a legjobb magyar komédiák közé tartozik. Könnyed, nem nagy súlyú, de jó hatású, lelket derítő színpadi játékok ezek. Innét kezdve egyenes a fejlődés vonala Kisfaludytól Szigligetiig, Szigligetitől Csiky Gergelyig és Csiky Gergelytől Molnár Ferencig. Aligha tagadható, hogy ez a könnyed színházi játék a magyar drámatörténet fővonala. A nagy súlyúak, Katona, Madách, Móricz Zsigmond, mindig kívül maradtak a fővonulaton, ők jelentették a rendkívülit; a szabvány irányát Kisfaludy mutatta. Ez volt a polgári igény, és Kisfaludy Károly irodalmi főalakja volt a nemzet polgáriasításának. Ezt a feladatot végezte el, amikor elbeszélő prózájával előkészíti a magyar romantikus regényt. Itt is legsikerültebbek vidám írásai, az anekdotázó Tollagi Jónás és a szatirikus Súlyosdi Simon. De az olyan vértől ázó kisregények, mint a Tihamér vagy a Vérpohár, közvetlen előkészítői a nemsokára megjelenő Jósika-regényeknek.

De nem kevésbé jelentékeny költészete sem. A romantikus múltidézés mint a jövő építésének eszköze, sehol sem talált olyan pátoszteljesen szép megfogalmazásra, mint nagy elégiájában, a Mohácsban, ebben a hamar klasszikussá vált, hibátlan költeményben. Az Alkonyi dalban, legszebb szerelmi versében már a Szeptember végénnek anapesztikus dallamosságát előlegezi, az Eprészlány Vörösmarty Szép Ilonkájának előkészítése. És ami előbb Csokonainál, utóbb Vitkovicsnál kísérlet volt, a népdal, az Kisfaludynál romantikus programmá lett. Huszonnégy népdala, köztük a műfaj mintaremeke, a Szülőföldem szép határa, irányt mutatott a következő nemzedékeknek, innét egyenes az út Czuczor Gergelyen át Petőfiig. És még hamar divatossá vált balladaköltészetünket is vele kell kezdenünk.

S mindeközben élete középpontjában az irodalomszervezés állott. Körülötte kristályosodott ki a magyar romantika. Aurora című évkönyve az új irodalom legfontosabb orgánuma és szervezőereje volt. A következő nemzedék itt csoportosult, Kisfaludy felnevelte a nála nagyobbakat. Vörösmarty, Czuczor, Bajza, az irodalomtörténész Toldy Ferenc együtt lépett ki a nagy ösztönző asztaltársaságából. S úgy is tekintettek mindannyian rá, mint előttük járó útmutatóra.

Kétségtelen, hogy túlságos rögtönzőképessége, természetében rejtőző rendetlensége, bohém könnyelműsége folytán nagyon egyenetlen az életműve. Sok benne a gyorsan romló, a csak napi hatást kiváltó. Még jó tragédiáin is ott ülepszik az idő pora. Prózájában is fontosabb az indítóerő, az ösztönző hatás, mintsem az időálló irodalmi érték. De néhány vígjátéka, köztük üde egyfelvonásosai, friss hatású népdalai és komoly hangvételű költeményei közül a Mohács és az Alkonyi dal maradandó irodalmi értékek hordozója. Alakja, egyénisége, szenvedélyekben és munkában elégő élete pedig irodalmi múltunk egyik legszeretetreméltóbb alakjává teszik.

Amikor 1830-ban, negyvenkét éves korában meghal, úgy gyászolja az ország, a főváros, az irodalom, mint legnagyobb fiát. Annyi bizonyos, hogy ha ösztönző hatása jelentékenyebb is, mint műveinek túlnyomó többsége, ha kétségtelenül nagy tehetségével több hevenyészett írást hozott létre, mint halhatatlan alkotást - irodalomtörténetünk egyik legvonzóbb, legrokonszenvesebb alakja. És néhány, kivételesen fegyelmezett költeményével, legsikerültebb vígjátékaival, prózájának ironikus humorával maradandó helye van klasszikusaink között.

Rózsa! rózsa! mit csinálsz


Rózsa! rózsa! mit csinálsz
Egyedül a kertben?
Ha szebb örömre találsz,
Ne élj ott ridegben.
Az élet ha nem páros,
Téli virág nem szagos.

Harmat csillog kelyheden,
Ne sirj édes rózsám!
Ha bú fekszik élteden,
Átültetlek hozzám:
Kelyhed legyen ajkamé,
Gyökered a szivemé.

Tűnő életkor

Hová tűnél, éltem víg hajnala?
Derülted annyi szép- s dicsőt igére
Mig rózsafénynyel a boldog körére
Mosolygva egy édent himzél vala.



De lassudan bájfényed elhala:
Pályám mindég sötétb magányra tére,
S a küzdő sokba telt, de könnyű bére
Emléked csak s e lant komoly dala.

Ha távozál, taníts felejteni!
Kidulva e kebel hajdanti kéje:
Remény-sugalva mit ragyogsz feléje?

Az ifjú kornak nyájas isteni
Búcsúzva néznek a szív lángzatára,
Ha már a látnék alkonyul határa.

Mohács

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hu férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szuz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!