"Megtettem mindent, amit megtehettem,
Kinek tartoztam, mindent megfizettem,
Elengedem mindenki tartozását.
Felejtsd el arcom romló földi mását".

Dsida Jenő romániai magyar költő. Dsida-versek olvasásakor felmerülhet, hogy ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet talán nem is létezik. E költemények ugyan nem akarnak irányt mutatni, tömegeket helyes történelmi útra vezérelni, mert "csak" a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok megírásának, a formatökély mesterjátékosa volt.

Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én. Apja mérnökkari tiszt volt, anyja földbirtokos családból származott. A gyerek már útban volt, amikor szülei megszöktek otthonról, ám anyját végül máshoz kényszerítették, s csak fia születése után tudott elválni és szerelméhez hozzámenni.

Élete nagy részét azonban Kolozsvárott töltötte. Gyermekkorát, lelki alkatát, költészetét és egész életét meghatározta szervi szívbaja. "Rövid az életem: leírni is csak röviden lehet" - írta 1929-ben készült önéletrajzában, s akkori 22 esztendős fejével még nem tudhatta, hogy valóban csak 31 életév adatik számára. Bár ő is tudatában volt rövid életének, verseiben - leszámítva néhány végső költeményét - nincs nyoma a halálvárás komorságának. Derűsen szerette az életet és az irodalmat. Versei, írókról és irodalomról szóló esszéi, kritikái kitűnő kisprózái hibátlan felépítésűek, mondataiból sugárzik, hogy élvezettel fogalmazott.

Első versei 17 éves korában, 1924-ben jelentek meg Benedek Elek gyereklapjában, a Cimborában. "Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor. Azóta sok mindent láttam a világban, és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenről, amit láttam."Mivel gyermekkora az első világháború éveiben telt, s noha a második világháborút már nem is érte meg, tudatában volt annak, hogy a jóindulatú ember a gyűlölet és a gonosz indulatok hálózata között kénytelen botladozni. E borzalmak elől menekült a költészet nyújtotta ritmus- és rímmámorba.

1925-ben beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. Magával ragadta a folyóiratot-szerkesztés, újságírás, tevékeny irodalmi élet, a műfordítás varázsa 1927-től a Pásztortűz című folyóirat szerkesztője, majd a Huszár-családnál házitanító lett. Versei miatt gyakran került összeütközésbe a román hatóságokkal, amelyek irredentizmussal vádolták.

Tizenkilenc éves korában már több verse is megjelent a kolozsvári lapokban. Akkoriban még a világdivatnak számító expresszionizmus stílusában forgatta tollát, s annak megfelelően alkalmazta szabad verseiben a szeszélyes gondolattársítást. Azután hamarosan belátta, mégsem ez az ő költői világa. Ő ugyanis nem gomolygó lelkű, kifelé robbanó expresszionista, hanem éppen a külvilág élményeit nagyon érzékenyen befogadó impresszionista, akinek boldogságot adó játékot jelentenek a ritmusok és a rímek. Az ő stílusában a hagyományosság és a modernség keveredett, s mindenhol - nem csak költészetében, de magánéletében is - jelen volt a vallásosság, az istenhit.

1929-től tagja lett a Kemény Zsigmond társaságnak, majd 1930-ban részt vett az Erdélyi Fiatalok címet viselő lap megalapításában. 1933-tól a romániai PEN Klub magyar tagozatának volt titkára. Az Erdélyi Szépmíves Céh lektora volt.

Huszonöt-huszonhat éves lehetett akkor -, érett költőnek számított. Sorai mégis képesek voltak egyre fényesebben ragyogni, tisztulni, bővült és elmélyült érzelemgazdagsága, formajátéka pedig egyre bravúrosabb lett. Költészete gyönyörködtet, méghozzá a legművészibb színvonalon. Dsida Jenő olyan költő, akit szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt. Hiszen úgy fogalmazza meg a szerelmet, úgy írja le a természetet, úgy tud együtt érezni a szenvedőkkel, ahogy mi is tennénk vagy tesszük. Örömmel olvassuk örömét, lélekben vele sétálgatunk kutyájával, s vele mélázunk el egy rügyező faág láttán. Dsida költészete maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől megtanultuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. ís aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember, sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.

Betegsége jobban kínozta, a világveszedelem is növekedett. A halál kívülről-belülről egyaránt kopogtatott. De kegyes volt hozzá, mert megengedte az akkor harmincéves költőnek, hogy szerelmi mámorában felemelkedjen egészen a mennyországáig. 1937-ben feleségül vehette az oly derűs és oly mélységes áhítattal szeretett nőt, Imbery Melindát.Még egy évet sem élhettek együtt, amikor 1938 június 7-én "gennyes szívbelhártya-lob"-ban, harmincegy éves korában meghalt Kolozsvárott. Sírja a házsongárdi temetőben található.

Életében két kötete jelent meg:
Leselkedő magány (1928);
Nagycsütörtök (1933)
és egy riportkönyve Magyar karaván Itálián keresztül (1933) címmel.

1938-ban, posztumusz jelent meg az Angyalok citeráján című kötete, amelyben betegágyán írt utolsó versei is helyet kaptak. Ebben angyali költőként új hangon szólal meg, egy valóság fölötti létben talál vigasztalást. Hosszabb önéletrajzi költeménye, a Tükör előtt ifjúságával, szerelmeivel vet számot, s beszámol az erdélyi magyar irodalmi élet nagy alakjairól.

Már halála után, 1940-ben látott napvilágot a Psalmus Hungaricus, melyben a közösséghez való hűség és a történelem előtti felelősség erkölcsét állítja mércéül az olvasónak. Hitet tesz a szétszórt magyarság és az anyanyelvi kultúra mellett, nemzeti egységre szólítva a történelem végzetes erőivel szemben. A halál előtti lelkiállapotról kevesen írtak olyan plasztikus részletességgel, mindent megfigyelő aprólékossággal, mint ő.

Dsida Jenő összes költeménye

http://mek.oszk.hu/00600/00640/html/

Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek

Vidáman csörtető patakja,

Madárka, mely a boldogságát

Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok

Borús, sejtelmes suttogása,

Hulló levelek zizegése,

Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó

Dörgése a haragvó mennynek

Amelyre a zúgó visszhangok

Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,

- Rebegik lázas, haló ajkak, -

Egy-egy utolsó kondulása

Szívemnek, e repedt harangnak.

A NAPHOZ

Te, ki szomorú lényegemmel

kezdettől kezdve vagy rokon,

csókold, csókold, csókold meg tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,

kezem sóváran integet -

Mindenkitől csak csókot kérek

és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben

és tovább mennek hidegen,

s mire kincsem már mind a multé,

minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,

csak Tőled van, ki lángra kap -

Te a természet ős szerelme,

ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,

mint szűzi, havas ormokon;

csak csókold, csókold, csókold tüzzel

az én csóktalan homlokom.