“Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”

 

 

Kölcsey Ferenc: Himnusz (részlet)

 

 

 

Ezen a napon a magyar szabadságharc kezdetét ünnepeljük. Március 15-e jelképpé vált, nemzetünk szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki.

 

 

 

 

 

 

A nagy nap krónikája

Az előző napi terveknek megfelelően reggel hat és nyolc óra között a Dohány és Síp utcák sarkán álló ház első emeletén, ahol Petőfi Sándor és felesége bérelt szobát, ő maga, a költő, Jókai Mór, Vasvári Pál és Bulyovszky Gyula tanácskozik a teendőkről. Jókai és Bulyovszky egy proklamációt szerkeszt, mely a 12 pontot is magában foglalja. Ezután mind a négyen a szemerkélő esőben az Urak utcájába mennek, ahol a Libasinszky ház földszintjén lévő Pilvax kávéházat - mely a nemsokára bekövetkező események tiszteletére kapja majd a Szabadság csarnoka nevet - bérli egy Fillinger nevű kereskedő. Itt Jókai felolvassa a proklamációt, Petőfi pedig elszavalja március 13-án megírt versét, a Nemzeti dalt.

Az ottani ifjúság csatlakozása után immáron mintegy ezren folytatják útjukat a Hatvani utcába, Landerer Lajos és Heckenast Lajos nyomdájához. Itt Irinyi a nép nevében lefoglalta a sajtót, a nyomdászok megkezdték a Tizenkét pont és a Nemzeti dal kinyomtatását. A nyomda előtt összegyűlt sokaság boldogan kapkodta szét a több ezer még nedves példányt. Délután háromkor a Nemzeti Múzeumnál naggyűlést tartottak, majd a tízezres tömeg a Pest városi tanácshoz vonult, s rábírta a tanács tagjait is a Tizenkét pont követeléseihez való csatlakozásra. Forradalmi választmány alakult, majd a tömeg megindult Budára, hogy a végrehajtó hatalom legfontosabb kormányszékével is elfogadtassa a követeléseit, s kiszabadítsa börtönéből a jobbágyfelszabadítás egyik legkövetkezetesebb szószólóját, Táncsics Mihályt. A délután elterjedt hírek ellenére a Helytartótanács nem mert katonai erőszakot alkalmazni, hanem elfogadta a tizenkét pontot, Táncsicsot szabadon bocsájtotta, s eltörölte a cenzúrát.

Délután hat órakor kiszabadul börtönéből Táncsics (eredetileg Stancsics Mihály, aki a nap emlékére változtatta Táncsicsra a nevét), akit feleségével együtt diadalmenetben, polgárok által önként húzott hintóban visznek a pesti Váci utcában álló "A Nádorhoz" címzett fogadóhoz, ahol a tulajdonostól ingyenszállást kap.

Este kivilágítják a várost, 19 órakor a nép által már előzetesen kívánt Bánk bán előadását szakítja meg a Nemzeti Színházba betóduló sokaság. Eléneklik a Himnuszt, a Szózatot, s számos egyéb dalt, Egressy Gábor a Nemzeti dal elszavalása után más verseket ad elő. Ugyanekkor a Rendre Ügyelő Választmány 22.30-ig a városházán ülésezik, s két határozatot szerkesztenek, melyek másnap reggel már kinyomtatva láthatók szerte a városban (a polgárőrség bővítése, illetve a helytartótanácsnál elért eredmények).

 

“Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben."
(Részlet Petőfi Sándor naplójából)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Kokárda

 

 

Március 15.-én minden megemlékező kokárdát tűz a ruhájára. A kokárda rózsaalakú szalagcsokor, melyet eredetileg kalapra vagy sapkára tűztek mint nemzeti jelvény.

Ez a hagyomány a francia forradalom nyomán keletkezett, a magyar szabadságharcosok viseltek először nemzeti színű szalagot.

A magyar kokárdát március 15-én, a pesti forradalom évfordulóján szokás viselni. A francia kokárdától eltérően nem kalapra tűzik, hanem a kabát hajtókájára vagy mellrészére a szív felőli oldalon.

A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld.

Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.

 

 

 

 

1848 MÁRCIUS a magyar nép történetének egyik gyöngyszeme, büszkesége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemzeti dal

Elmondja: Szirtes Ádám

 

 

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

 

 

 

“Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

 

 

 

 

Gyulai Pál: Hazám

 

 

Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.

 

 

Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sirja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.

 

 

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus
Harsog körűlbe mindenütt,
S a vértől megszentelt mezőkre
Szabadság fényes napja süt.
Nekünk e hang tán síri dal lesz,
S a szent sugár tán búcsufény,
Véres felhőben elhunyó nap,
Halottak gyászos mezején.

 

 

Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.

 

 

 

Vörösmarthy Mihály: Szabad sajtó

 

 

Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg megzsibbadt gondolat!
Kiálts föl érzés, mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt!

Oh jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

 

 

 

 

 

Petőfi Sándor: A szabadsághoz

 

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitora szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtől félted?

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni... kisértő lelkeinkkel

 

 

 

 

Nem elég mai időkben törvényeket írni, de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni.
Széchenyi István

 

 

 

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted
Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.
Kazinczy Ferenc: A nagy titok (Tövisek és virágok)