Egy nő (90)

Van egy nő. Szeret. Gyűlöl. Szeret. Gyűlöl. Nem is nő, férfi. Szeret. Gyűlöl.

  Egy nő (91)

Van egy nő. Olykor évekig nem látjuk egymást. Úgy értem, hogy a fogmosás alatt váratlanul eltelik huszonnyolc év. Huszonnyolc év az már valami. Két fogmosás nem is férne bele az életembe. De az arca nem változott, ugyanaz a pirospozsgás kislányarc, a szeme fénye nem változott, a hangja is a régi. Már a fogmosás előtt is hajlamosnak láttam a hízásra, ez most bekövetkezett, testet öltött, nem mindene, csak a dereka meg a feneke.

Egy nő (78)

Van egy nő. Szeret, nem szeret. A pöti mortban, nota bene a kéj villámában azt ordítom az arcába vagy a nyakába vagy az ölébe, a bármijébe, ahol épp találom magam: te, te ombudsnő, te! – így jövel a vég. Vakarom a hasiját, kiépültek a demokratikus intézmények.

  Egy nő (79)

Van egy nő. Gyűlöl. Kettő. Tetszünk neked?, kérdik nevetve. Süt a sárga őszi nap, a templom lépcsőjén ülök, akár egy koldus vagy egy, az idők szavát megértő kanonok.

Egy nő (71)

Van egy nőgyűlöl. Gyűlöl. Szeretem. Romlik széjjel. Hullik a haja, reggelente, kis madárfészek, kerek csomó marad a párnán, hullanak a fogai is, értelemszerűen lassabban, mint a haj, be van lobbanva az ínye, a szájpadláson afta, a fogak tövénél körbe-körbe fürge gennyezések. Mondhatni, a genny a legjelentősebb testrésze. A tenyere is szivárog, miközben a bőr pikkelyesen száraz, a hóna alja is, ott a vörösre gyulladt szőrtüszőket kerülgeti a sárga erecske, és folyik persze az öle is hígan, elöl átütve a szoknya szövetét.

Egy nő (66)

Van egy nőszeret. Hideg a lábfeje. Illetve, amit én felelősséggel állíthatok, hogy az ágyban hideg a lábfeje. Bebújok a paplan alá, és azonnal egy frász fog el, hogy mikor ér hozzám ez az undok békarész. Már a térde langy, az öle meg olyan közhelyszerűen forró, hogy nem is említem (kipörzsöli a gyöpöt stb.). A lábfejéről a hűtőszekrény jut az eszünkbe, onnan meg a főzés (előbb a mélyhűtő, aztán a főzés). Szeretem. Mostanában kevesebbet eszem, veszek ugyan mindenből, de csak egyszer.

Egy nő (63)

Van egy nő. Satöbbi. Mindenkit gyűlöl. Ha módjában áll, árt. Nem ad át üzenetet; hamis üzenetet gyárt; összeugrasztja a gyerekeket; a szüleimet; az övéit; a szomszédokat, elébb egymással, mindenkit mindenkivel, majd őket egyesével mivelünk. Leleményessége határtalan, noha lemond az egyik leghatékonyabb fegyverről, a színlelésről. Őszinte, nem ölt maszkot magára, szakadatlan undok. Rosszul érzi magát, ha nem tehet rosszat. Szándékosan elsózza az ételt; lejárt szelvényt csempész a gyerekek buszbérletébe; melléteszi a telefonkagylót és följelenti az ikert; damilt feszít ki a belső szobában, s ha édesanyám fölbukik benne, az egészet rámkeni; éjszaka későbbre állítja a vekkereket, a csörgést, hogy reggel mindenki elkéssen; orgazmusait rendre letagadja, szemrebbenés nélkül, pedig olykor még a nyála is kicsordul; titkon belejavít az adóbevallásomba, majd névtelen levélben fölhívja rám a figyelmet.

Egy nő (59)

Van egy nő. Gy. (Szeret.) Szeretni nem, de gyűlölni sem, inkább olyan érdeklődős. Meg olyan, akár egy maláj nő, amit nem részletezek. A maláj nők arcában-szemében a magyar férfi, egyesek, szünös-szüntelen erotikus lázat lát. Ha nem lát, megbántódik, menj a francba, mondja neki, és még fenéken is billenti, pontosabban valagba rúgja. Mi a faszt akar itt ez a csoki, mondja a magyar férfi. A magyar nő, egyesek, ha erről tudomást szerez, elsírja magát, szívecském, mondja és átöleli a maláj nőre hajazót, de hát mért nem tűzöd föl a hajad, így oly cigányos vagy, szívem, oly félreérthető, és még sír egy kicsikét.

Egy nő (54)

Van egy nő. Gysz. Ha a közelében vagyok, a hónalja nyirkos árnyékában, a szemöldje torzsáin, a végbélrózsán, az ínjai rezgésében (térdhajlat, Achilles, nyak, kézfej), a köldöke kútjában, fara játékában, úgy érzem, nem ismerek senkit és semmit, és ismeretlen helyen tartózkodom. Semmit nem vagyok képes megjegyezni, csak őt. Ránézek az órámra, hogy mennyi az idő, s mire fölpillantok, elfelejtettem, mennyi az idő. Ettől szédülök, káprázik a szemem, zsibong a jobb karom.

Egy nő (51)

Van egy nő. Sz. Volt, van egy volt férje. Ha gondolok rá, ritkán, így gondolok rá: a férjünk. Ha megkérdem tőle, hogy a volt férje szerelmes-e még belé, ingerülten vonogatja a vállát, és azt mondja: nincs most jól ez a szegény Karsai. Ez a férj neve.

Nem talál nőt magának, valakit, társat, noha nagyon is attraktív férfi, magas, elegáns, karcsú, fekete, olyan szilágyijánosos, most néhány kilót magára szedett ugyan, ám ez csupán annak föltűnő, aki régebbről ismeri, mintegy folyamatában.

Egy nő (44)

Van egy nő. Szeret. Gyűlölöm. Ez idő szerint elsődlegesen a combjai iránt – gyönyörű melle van – érzek elkötelezettséget, a combjait szeretem ma, a combjának belső, bársonyos felét. Órákig tudom simogatni, nyalni. Bármit tesz vagy gondol, kimondja hangosan. Ha ne hagyjam abba, azt mondja: ne hagyd abba. Ha gyűlöl, azt mondja: gyűlöllek. Ha mosogat, azt mondja: mosogatok. De azt is mondja: mosogatni fogok. S ha későbben lépek vagy lép valaki a szobába, azt is mondja: elmosogattam.

Egy nő (40)

Van egy nő. Szeret. Nem ismerem. Nem vagyunk bemutatva. Ott ül velem szemben a vendéglőben. (Ha úgy alakulna, sokat járnánk ide, megvetnénk azokat a párokat, akik ugyanazt rendelik, magunkat megvetni nem volna bátorságunk. Spárgahónap, ezt a szédülést nem részletezem. Beleennénk egymás tányérjába, etetnénk egymást; nem lepne meg, ha ez mások számára viszolyogtató volna.) Elképesztően sokat eszik, bizony zabál, csak úgy lapátolja magába az ételt.

Egy nő (38)

Van egy nő. Gyűlöl. I hate this situation, ismételgeti, de valójában rám gondol. Szünös-szüntelen rám gondol, éjt nappallá téve. A hasa olyan, akár egy hordó, fényesen domborodik, nekem igen tetszik. Komolyan állítja, hogy ő John Lennon húga, erre nevetve a lába közé bújok, fejjel előre. (Én eszeltem őt ki, elképzeltem egy mágikus helyet a fikció birodalmában; asztali lámpa világítja meg a nedves odút, Caligari doktor nadrágját; az ablakon bepillantó vérfarkas demokrácia után áhítozik; a nő megadja neki; a vérfarkas csatlakozik Európához, a nő önmagától undorodva mosakszik, Marlene Ditrichre hasonlít, kék angyal; a képzelet, sóváran, más föladat után néz.) John Lennonról mindent tud, az egész szakirodalmat, és a szövegeket is.

Egy nő (34)

Van két anyám. Szeretnek. Az egyik szőke, a másik fekete. A szőke prézsmitál, morog, kiabál, zokog, civakodik, mindenekelőtt a férjével, aki az apám. Nem megy el vele társaságba, se kisvendéglőkbe. Itthon ül. Nem szereti apámat, csak az apám emlékét, a konkrét, jelen idejű apámat nem szereti, azt az elegáns, karcsú fiút szereti, akire emlékezik. Akire emlékezik, az nem független az apámtól, aki a mai napig elegáns és karcsú, de nem is egészen ő.

Egy nő (31)

Van egy nő. Hát…, szeret. Gulyással traktál. Evvel akar lekenyerezni. Óvtam, tartsa magát távol ettől a dologtól, mert ez az anyámra emlékeztet, az idők múltán anyám tudniillik főként a gulyása emlékében él tovább. „Az édesanyja gulyása” – ennél pimfebb közhelyet! És mégis.

Ettől kezdve szorong. Mondhatok én akármit, lehetek elbűvölő, előzékeny, kimutathatom a szerelem foga fehérjét, gorombáskodhatom, mégsem érek el semmit.

Egy nő (27)

Van egy nő. Szeret, nagyon szeret. Szünös-szüntelen, kitartóan elkésik. Késésben van. Várat magára. Az apjával ebédelt, mondja, az anyjával temetőzött, mondja máskor. Az apja így, általa üzen az anyjának és viszont. Kis postásom, mondják a szülők. Tanulj a mi életünkből, teszik hozzá még foghegyről. Várok rá. Ülök és nézek magam elé, igyekszem az időt egyenlő rekeszekbe szorítani, vagyis igyekszem megszámolni, mérőszámok igájába hajtani; ha sok is, így nem végtelen.

Egy nő (22)

Van egy nő. Úgy van velem, mint én vele, gyűlöl, szeret. Amikor ő gyűlöl, én szeretem, amikor ő szeret, én gyűlölöm. Más eset nincs.

  Egy nő (23)

Van egy nő. Gyűlölöm, vagy hogy. Gyűlöl. Április, így hív. Néhány éve rábeszélt, legyünk, úgymond, vegetáriusok. Én teljesen, bizony szőröstül-bőröstül félreértettem, mert ő ugyanis arra gondolt, hogy olyan jól megvolnánk a „test siralmas jajveszékelése” nélkül, mit bóklászunk mi itten egymás ágyéka körül, mintha kötelező volna, mintha valaki ránk parancsolt volna, tukma és oktroja, tán meglepő, hogy ezt éppen most, az ágyban mondja, mondta, őt magát is meglepi, éri a meglepetés, hogy most, most, mo-ost, nem, ne hagyjam abba, ellenkezőleg, nem ezért említi, noha mondani azért mondja, mert most, amikor a teste a legjobb úton van, hogy megmássza ama csúcsokat, és itt a legkevésbé sem tenne fumigáló megjegyzéseket, hogy mondjuk lanka s nem bérc vagy efféle, most jutott eszébe, és máskor aligha juthatott volna, hogy mi volna, ha most abba kéne hagynia, és azt kellett konstatálnia, hogy nem volna semmi, semmi, sem-mi, konkrétan, hogy nem halna bele, hogy ő abba nem halna bele, ha most, most, mo-ost, amikor tényleg ígéretesen csiszogunk egymáson és egymásban, abba kéne hagyni, márpedig neki azt kell éreznie, ő ebbe igenis belehalna, hiszen mi másért történik, ami történik, ha nem azért, mert másképp nem történhetik, mert így az, ami végül is történik, véletlenszerűen történik, kicsikét nevetséges, nevetnivaló, vagy inkább olyan, akár egy rajzfilm, nincsen dimenziója, valahogy mintha csak képzelnénk mindazt, ami van, vagyis hogy most, most, mo-ost, nem, már nincsen együtt a szívünk.

Egy nő (18)

Van egy nő. Gyűlöl. Momentán a Mein Körper, das Ferkel írást olvassa Reinhard P. Grubertől. Testem, a malac, mondja. Testem, a coca. Momentán, mondja, Indiában vagyok a testemmel. Csak azért jöttem vele, mert nem akartam egyedül hagyni. Annyi mindenen ment át szegényke az utóbbi időkben. Decemberben még a szegycsontját is eltörtem neki. Rossz néven vette. Be kellett vele feküdnöm a balesetibe. Az ellátásra nem panaszkodhatom, de ő, a testem, folyton fájdalmat okozott.

Egy nő (14)

Van egy nő. Gyűlöl. Ezen vajon nem azt értem-e, hogy én gyűlölöm őt? Ellenben ha meglát, mondjuk a fürdőszobájában, ahogy keservesen kuporgok a bidén, vagy a konyhájában, amint beleeszem az időközben kocsonyássá dermedt tyúkhúslevesbe (lényegében a szárnyakat rágicsálom), vagy amikor a gyerekeinek segítek a lecke megírásában (kivált a háromszögszerkesztések okoznak ez idő szerint gondot, de volt már baj a másodfokú egyenletekkel meg az úgynevezett nyitott mondatokkal, nem beszélve az egyenlőtlenségek diszkussziójáról és a halmazelméletről általában; élővilágból meg a szarvasbogár), vagy ha ledőlök délutánonként kicsit aluszkálni a hátsó szobájában, de ténylegesen kicsit, mert egyébként, mintha fejbevágtak volna, és estig nem keveredem elő a délután barna mélyéből, de házon kívül is, városon, útkereszteződésben, konkrétan zebrán vagy álldogálva a könyvkirakatok előtt sóváran egy Etimológiai szótár után, vagy ha az éttermek kifüggesztett étlapjait tanulmányozom fontoskodva épp, falun, a temető oldalában vagy fácánvadászaton – meglát, és ott helyben, a fürdőben, a konyhában, a hallban, a hátsó szobában, városon, falun, a temető oldalában, a mezőn, ott helyben elcsábít.

Egy nő (11)

Van egy nő. Szeret. Természetbarát. Szakadatlan a kozmoszról povedál, a természet csodájáról, az ott föllelhető rendről és szabályosságról és a magunkban – ez által – föllelhető szépségről, vagyis a pillanat és örökkévalóság egybeölelkezéséről, ám elárulta, hogy ilyenkor Istenre gondol, csak őt nem meri szóval illetni. Hogy könnyebb a tölgyfa által vagy egy szitakötővel, e a legbonyolultabb gépeket is fölülmúló paránnyal, közel kerülni az Istenhez, mint… mint a templomokban vagy a sok tudós írással. Mi köze, mondom, nem értem, a tölgyfának a tudós írásokhoz?

Egy nő (8)

Van egy nő. Gyűlöl. Szeret, szeretett, egész délután szeretett. Nem szeretem a kefélni szót, a dugnit pláne nem, a basznit szeretem, de az meg a szöveget nem szereti, hogy tréfával éljek: szétkúrja azt. Odáig meg nem züllhetek, hogy azt mondjam, persze kurzívval: azt csináltuk. Okádnék. Ha picikét távolabb volna a mondat egyes szám első személye tőlem, vagyis kevesebb felelősséget éreznék, ami jó volna, ezen dolgozunk, szabadabb volnék, és főként nem kényszerülnék szünös-szüntelen, ha részlegesen vagy ironikusan is, jó színben föltűnni, akkor, vagyis ha tetőtől talpig regényhős volnék, híd „én” és „mi” közt (hogy csupán a legfontosabb függőhídfajtákat említsem: egyszerű, külön lehorgonyzott, önmagában lehorgonyzott, azután a kábelhíd, a ferdekábeles hárfahíd, a ferde csillagkábeles, a ferde legyező alakú és az egypilonos ferde hárfakábeles), nos, akkor – a noson felül – azt mondanám, hogy egész délután bibiztünk.

Egy nő (5)

Van egy nő. Szeret. A múlttal küszködik, jelesül az egyén és a közösség, a saját és az ország múltjával. Nem tud belenyugodni. Például képtelen megemészteni a világosi fegyverletételt. Talán ha Dembinskibe parányival több tehetség szorul… Vagy mért nem szerette Kossuth Görgeyt? Tudja maga, nekem micsoda seggem volt? Nem, maga ezt nem tudja. Ó, ne afféle kancás farra gondoljon, valami tuti barokk örvényre, ne ilyen, megengedem, igényes trivialitásra… Maga csak azt látja, ami van.

Egy nő (1)

Van egy nő. Szeret.

  Egy nő (2)

Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt.