Egy nő (78)

Van egy nő. Szeret, nem szeret. A pöti mortban, nota bene a kéj villámában azt ordítom az arcába vagy a nyakába vagy az ölébe, a bármijébe, ahol épp találom magam: te, te ombudsnő, te! – így jövel a vég. Vakarom a hasiját, kiépültek a demokratikus intézmények.

  Egy nő (79)

Van egy nő. Gyűlöl. Kettő. Tetszünk neked?, kérdik nevetve. Süt a sárga őszi nap, a templom lépcsőjén ülök, akár egy koldus vagy egy, az idők szavát megértő kanonok. Nuncius. Később majd válaszolok, de előbb el kell telnie egy kis időnek. Japán turistacsoport lepi el a teret, beiskolázzuk a gyerekeket, a két nő a humaniórákat fölügyeli, én a természettudományos vonalat, a szemben lévő, klasszikus kávéházban az egyik pincér összevész a kávéfőzőnővel, kiabálnak, majd ráncigálják egymást, a templomtorony hosszú árnyéka vetődik a térre, megborzongunk, és munkahelyünkön szép előmenetelt érünk el, megváltozik a testhez való viszonyunk, lecsöndesedünk, de hamar kiderül, hogy ez öncsalás volt, örök a zaj, a hűvös lépcsőn fázik a fenekünk, meg-megemelkedve dörzsöljük (fizika!), van egy pont, amikor a gyerekek életét fontosabbnak érezzük, mint a magunkét, ezt később szégyelljük, és amikor már mindent elárasztott az esthajnal kékes-barnás dagálya, a lányok arcába súgom, hogy az volna a kardinális probléma, hogy hagymát ettem ebédre és ugyan mostam fogat, de mindhiába, mint jól tudjuk, a szag nem a szájból jő, hanem a gyomorból. Lassan, komótosan kinyitják a retiküljüket, Benetton-zöld, kivesznek egy-egy vereshagymát, s akár egy almába, harsogva beleharapnak, egyszerre, mint a Kessler-nővérek.

  Egy nő (80)

Van egy nő. Szeret (vagy gyűlöl). Roppant segítőkész. Nem én, ez tölti ki az életét. Annyira, hogy ha nem tud segíteni, búskomor lesz és kicsit dühös is. Szakadatlanul alkalmat kell teremtenem, hogy segíthessen. Szünös-szüntelen bajban kell lennem, hogy ő elviselhető legyen. Nyert ügyem van, ha folyik a mosógép. Ha folyik és eldugul, az még jobb. Ha beázik a telefon. Elveszítem a kapukulcsot, megvetemedik az ajtó, összeveszem anyámmal. Átvág a pincér. A taxis. Fáj a bokám. A nyakam, a derekam. Ha kifogy a mustármag. A csalántea. A legjobban azt szereti, ha nincsen oka a bajomnak. Ha ugyan minden rendben van – vidám szorgalommal zakatol a mosógép, a telefon nem zúg, nem kapcsol félre, nem foglalt, nincs lehallgatva, mintha közvetlenül a fülembe susognának, a kapukulcs a zsebemben, az ajtó, akárha párnázva volna, anyámhoz való viszonyom olyan harmonikus, hogy tanítani kéne, a pincér nem fogad el pénzt tőlem, megtiszteltetésnek veszi, hogy kiszolgálhat, a taxis pontos, mint egy régivágású úriember, a bokámról nem is tudom, hogy létezik, a nyakam és derekam hajlékony, sudár és előkelő, mustármag dögivel, csalánteával meg én látom el az egész utcát –, és mégis! Ezért szinte megvesz. Nem bír a hálájával. Úgy néz rám, hogy leizzadok. Ilyenkor oly hevesen segít, hogy belepirul, pontosabban lüktető, piros foltok jelennek meg a nyakán és a kulcscsontja környékén. De mindent megtesz, igazán mindent. Egy kikötése van, hogy kézzel nem nyúl semmihez; kesztyűt húz. Sehol semmi, csupán a fehér, finom kesztyű.

  Egy nő (81)

Van egy nő. Gyűlöl; de csak, mert mindenkit. Már nem fiatal, igaz, én sem. A talpával szokott masszírozni. Mindenemet végig tudja masszírozni, olyan leleményes és kitartó. A fülem tövét és a tarkómat. Vagy egyenest a fültőmirigyet. A farkamról nem is beszélve (két talp közt hengergetve vagy lábujjakkal megmarkolva stb.). Ha jókedve van, vagy váratlanul pénzhez jut vagy ugyan nem váratlanul, de sokhoz, akkor mumpszot is bír csinálni. Csak úgy duzzadok! Közben mesél a régi időkről.

Amikor letartóztatták, egy rendőr kopogott be érte, nem dörömbölt, udvariasan kopogott, megbilincselte. A szomszédok kedvesen köszöntek, mintha nem látták volna a bilincset. A ház előtt darabot tébláboltak, el is indultak meg nem is, végül a rendőr leállított egy munkásokat szállító teherautót, fölültek a platóra, szorítottak helyet nekik. A férfiak fáradtnak látszottak, munkából jöhettek, lógott a fejük, lógott a kezük, nem figyeltek semmire. Ő ettől lett kész, lett ki, ettől semmitől, nem a részvétlenségtől, hanem a semmitől, hogy nincs semmi, csupán ő van, borzasztónak, nem elviselhetőnek érezte az egyedüllétet, azt, hogy a világhoz kizárólag ez a bilincs kösse, következésképp a világ legyen a rendőr. Akinek a képét nem képes fölidézni. Kihullott belőle. Fiatal ember. Alacsony, vékony, madárcsontú. A bal kezének középső ujján kettős szemölcs, ikerszemölcs. A kötőhártyájával bajlódott, végig könnyezett; mintha sírt volna.

Ettől borzasztóan viszolyogtam. Sorban a férfiakra bámultam, próbáltam kimozdítani őket a közömbösségükből, föléleszteni az arcukat. Semmi. Elcsigázottak és gyávák voltak. Nem akartak belekeveredni, érthető. De nem lehettem megértő, bajban voltam. Fölugrottam a robogó kocsin, tántorogtam, mint egy részeg, szar gyávák!, ordítottam, szar férfiak!, rángattam a bilincs végén a rendőrt, lóbáltam, akár a kosztümös filmekben a tömlöcbe zárt hős a súlyos vasgolyót. Üvöltözésem rekedt nevetésbe fordult, ez a szakadék, köztem meg a rémülten gubbasztó férfiak közt csak röhögést bírt kiváltani belőlem. A rendőr a helyemre rángatott, kis idő múltán én is úgy ültem, mint mindenki.

A mumpsszal vigyázni kell, az ember tökei bedagadnak, megduzzadnak, begyulladnak, illetve az egyik begyullad, és az átadhatja a másiknak. Fájdalommal is jár, és veszélyezteti a nemzőképességet, de nem jár úgymond tehetetlenséggel. Fontos, hogy melegen kell tartani. Ezt is a talpával csinálja! Bebugyolálja a tojásaimat a talpával. Kitartó a türelme, hetekig eltartó, szívós türelme van, én pedig boldog melegségben ülök a tojásaimon, mint egy komoly, fekete sasféle.

A platón egyszer csak az egyik férfi, nem megszólalt, mert szó nem volt ott, hangot bocsátott ki magából, dunnyogós kis nyögéseket, amihez egyre többen csatlakoztak, ehhez a zümmögéshez, halott daloláshoz. Nekem énekeltek az utolsó erejükkel, bebugyoláltak az énekükkel, mondta, miközben ő engem gurigatott, bugyolált a bársonyos talpai közt.

  Egy nő (82)

Van egy nő. Szeret? Mintha skatulyából húzták volna elő. Szenvedélyesen szeret könyvtárat avatni. Van egy őrjítő skarlátvörös kiskosztümje, többnyire abban avat. A magyar művelődés végvárai, mondja, és forgatja a fejét. Kalapján a kis toll remeg. Engem bizonyos értelemben a markában tart. Túlzás volna azt állítani, hogy ki volnék neki szolgáltatva vagy hogy zsarolna, inkább félek tőle, szabad elhatározásomból félek tőle. Többen is félnek tőle. Vörös a fanszőrzete, halvány vörös, kopott rókaszín, teljes ellentmondásban a kiskosztümmel. Egészen közelről nézve, tőszomszédban, olyan, mint egy vörösfenyőerdő (larix decidua). Nem messze attól, ahol lakom, dombnál alig nagyobb hegyek vannak, teli-teli vörösfenyővel. Gyerekkoromban sokat kirándultunk arrafelé, részint az iskolával, s ilyenkor többnyire számháborúsdit játszottunk, máig érzem a homlokomon a fakéreg ezernyi kis szúrását, hosszú percekig szorítottuk a homlokunkra rögzített számot a fenyők törzséhez, részint a helyi káplánnal, vasárnap, misét tartva az erdőben, titokban, már maga a kirándulás az ifjúság megrontásának számított mindenesetre az erdőszélre őrszemeket állítva, kik fontoskodva vigyázták a csöndes lejtőt, mely levitt egészen a cigánysorig, és sokszor ok nélkül füttyögni kezdtek, riasztották a bentieket, a fák kápolnájában bohózatba illő jelenetek játszódtak ilyenkor, átöltözés, lebontás, szétszéledés, majd újabb füttyre vissza, gloria in excelsis Deo. Én sose mertem mise közben tobozt hajigálni.

Első találkozásunk, megismerkedésünk színhelye is egy könyvtár volt. Épp avatta, lényegében utóavatta, mert már hetek óta működött, nem gazdag, de intelligens választékkal, nincs Wittgenstein, de van Musil, nincs Musil-napló, de van Cvetajeva.