Egy nő (90)

Van egy nő. Szeret. Gyűlöl. Szeret. Gyűlöl. Nem is nő, férfi. Szeret. Gyűlöl.

  Egy nő (91)

Van egy nő. Olykor évekig nem látjuk egymást. Úgy értem, hogy a fogmosás alatt váratlanul eltelik huszonnyolc év. Huszonnyolc év az már valami. Két fogmosás nem is férne bele az életembe. De az arca nem változott, ugyanaz a pirospozsgás kislányarc, a szeme fénye nem változott, a hangja is a régi. Már a fogmosás előtt is hajlamosnak láttam a hízásra, ez most bekövetkezett, testet öltött, nem mindene, csak a dereka meg a feneke. Az valahogy nagy. Nem grandiózus, azaz nem kápráztat el, nem hengerel le, nem marad tátva a szám. Nagy, kellemetlenül és kedélytelenül nagy. Eltelt huszonnyolc év, akárhogyis nézzük. Jómultkorjában eltörte a lábát. Elcsúszott egy karalábén a konyhában. Még ilyet! Amikor megmutatja fiunk fényképét, fölsikítok, olyan szép, előkelőek a vonásai, angyalosan omlanak a szőke fürtjei. Tadzio, kész Tadzio, kiáltom büszkén. Minden este végigcsókolom a bice-bóca lábát, bonyolult törés, aláfordult a bokája, mint a svéd Brolinnak a magyarok elleni meccsen. Föntről lefelé haladok, némiképp fordítva. (Ó az örök Donaueschingen, forrás és origó, nahát ez elég egyértelmű!) A tadzióval telibe találtam. Értse meg végre, anyám!, ordította volt a fiú. Ekkor mintegy kimenekült a konyhába, nem figyelt a lába elé, kész is a baj. Értsd meg végre, anyám, egy köcsög!, puff, már fordul is alá a bokája. Szépen kitartunk mellette, karácsonyra meghívjuk a barátját, aki azonban tapintatból nem jön. Engem néhanap foglalkoztat az öröklés kérdése, hogy s mint lesz, mi lesz az unokák helyén satöbbi. Minden este fogat mosok.

  Egy nő (92)

Van egy nő. Szeret. Igaz, nem is bír gyűlölni. Képtelen a gyűlöletre. Ami persze messze nem azonos a szeretettel. Kiköpött Goethe. Mint két tojás. A homloka, a haja, a pillantása, a szem árkai. Hiába mondom neki, nem hiszi. Képet Goethéről nem hajlandó megnézni. Mitől félsz? Nem válaszol, összeszorítja az ajkát, nem néz sehova. Inkább szeretnél Kleisthez? Vállat von. Attól tartok, nemigen ismeri Kleistet. Épphogy hallott harangozni felőle. Műveltnek nem művelt, noha sok mindenről tud. Finom, szellemi lény, aki élete során sokszor élt egyedül, pontosabban visszavonult, hogy egyedül maradhasson. Sok időt tölt elmélkedéssel, ez finomította. Alig vannak szavai ehhez, de ez nem korlátozza a finomságot. Amely azonnal szembeötlik, nyilvánvaló, jóllehet, természeténél fogva, nem erőszakos. Nem kéne ódzkodnom a bölcs szótól, bölcs, finoman bölcs. Nagyon tud dolgozni, évszázadok óta dolgozik. Úgy dolgozik, mint a gép. Inkább mint egy állat. Nézem messzibbről, vörösen fújtat, széles szuperhomlokán izzadságcsöppek. Ha szólok hozzá, figyelmesen hallgat, oldalt ejti a fejét, és nem lehet eldönteni, mosolyog-e vagy sem. Johann Wolfgang, szuszogom, ha szemérmesen a hajamba túr.

  Egy nő (93)

Van egy férfi, szeret, szerelemmel, ahogy egy nő. Sejtettem én már ezt régebben is, de nem gondoltam rá. A várhatónál kevesebbet gondoltam rá. Ennek okát most nehezebb volna kideríteni. Tegnap a következő levelet kaptam tőle:

„Kedvesem!

Egy frankfurti doboz-szobában írom Neked ezt a levelet. Doboz, melyet most úgy hívok: az otthonom. Schachtel. Schachtel itt minden, az életem is. Az ajtó zárva, az ablakon nem látok ki, mindegyiken sűrűn leeresztett undorító műanyag redőny van, mögöttük tűzfalak, Mainhattan, ahogy itt viccelődnek. Világéletemben magányos ember voltam, de a magányt soha nem éltem ennyire, mint most, mint ahogy azt sem, hogy kiszolgáltatott vagyok. Vagy csak idegen. Undorodom a várostól, tele van jól öltözött, rosszarcú emberrel. Itt bármi megtörténhet, és nem számíthatok senkire.

Tudom, hogy meglep ez a levél, talán az is, hogy tegezlek, engem is meglep, gondolatban mindig magázlak. Mindig. Otthon sohasem írtam volna meg ezt a levelet, nem mertem volna, túl közel voltál, és valójában mindig veled voltam mindig, nem »kellett és lehetett« levelet írnom. Most viszont úgy érzem, nem bírom ki Nélküled. Azt akarom, hogy beszélj hozzám, szólj hozzám, valóságos emberi szavakkal.

A köztünk lévő új távolság nélkül sohase vallom be, még magamnak se, amit tudván tudok, tudtam és tudni fogok, hogy szükségem van Rád, a gondolataidra, az érzéseidre, a barátságodra… Mért ne dolgozhatnánk együtt? Elhoztam a fényképedet, nem eleven, nem beszél, csak fényes papír, amit hiába simogatok. Fö-lös-le-ges!

Kérlek, tekintsd gyónásnak, amit írok, ezt a magányt csak Veled tudom megosztani, minden más részvét megaláz. Tudom, hogy valamilyen titkos, előttem ismeretlen, de nagyon is létező ok miatt nekem a szerelemhez nincs jogom, csak a lelkemmel szerethetlek, a testem nem tudhatja, és nem tudja, mi a szerelem. Eddig abban is kételkedtem, hogy tudok-e szeretni egyáltalán. Tudok. Tudok, tudok, tudok. Te vagy az egyetlen valóságos az életemben. Hová futnék előled? Most boldog vagyok, hogy ezt kimondtam, és végre szabad vagyok, és ez a szabadság engem nem jogosít föl, téged nem kötelez semmire. Kedvesem, légy nagyvonalú, ne legyél zavart és zárkózott. Mondom tovább: szeretlek. Látod, megbicsaklik a toll, leírni is nehéz volt. Tíz évet vártam rá.

Tudnod kell, akarom, hogy tudd, nem tudlak elveszíteni. <…> Most éjszaka van, de tudom, hogy holnap feladom ezt a levelet.”

Most olvasom tizedszer. Már tudom fejből. Remeg a kezem. Félek és ujjongok. Holnap nem fogok se félni, se ujjongani. De a levelet betéve tudni fogom. Kívülről, fejből, emlékezetből. Tudni fogom: könyv nélkül.

  Egy nő (94)

Van egy nő. Szeret. Sohase zihál. Mért nem? Pedig jó vele együtt, de nem zihál. Most ez zavar a világon a leginkább, ez a csönd, ez a zajhiány, melyben csupán én hallatszom, az égig érő vágyam nyivákolása.

  Egy nő (95)

Van egy nő. Gyűlöl. Szeret, ámbátor fél a farkamtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Megijed tőle, bizony inába száll a bátorsága, összecsapja a kezét, fölsikolt, és az asztal tetejére ugrik, mintha egeret látna. Ez különösen akkor kínos, ha vendégség van és meg van terítve. Mindig igen szépen, ízléssel és ötletesen van megterítve, olykor hosszú tökinda kereng a tányérok közt, máskor meg, akár egy kardsuhintás, méter hosszú póréhagymaszár vágja ketté az asztalt. Minthogy többnyire barátaink vacsoráznak nálunk, megértők. Darab időt várnak, ám látván, hogy tótágast állt a nőben a szentlélek, szedelődzködni kezdenek, sőt nem ritkán magukkal viszik gyermekeinket is, és elmennek a közeli étterembe vacsorázni. Magunkra maradván igyekszem őt elcsitítani, ám csak akkor csitul, ha az egér visszabújt a lyukba. De van, hogy úgy beléáll a félsz, hogy ez sem segít. Mindenesetre a vendégek visszatértéig csipegetünk valamicskét, hogy ne menjen pocsékba. Ha nincs vendégség, és mi nem viszünk nagy házat, akkor kevesebb a herce-hurca, csak valamivel később van a vacsora.

  Egy nő (96)

Van egy nő. Gyűlöl. Szemérmetlen, amit elfogadok, bár nem biztatom. Hagyom, hogy társaságban tapogasson. A meztelen, a meztelenné tett talpát az asztal alatt a lábszáramon csuszigatja. Adandó alkalommal térdét játékosan az ágyékomhoz nyomja. Vagy a nyakamba harap. Nem nézek a szemébe, látatlanban visszatapogatom, tapizom, tapperolom. Smúz, ez a jó szó. Nem bír magával; ha félkilométeres körzetben vagyok, nem bír magával. Megkímélném magamat a részletektől. Ha megsimogatom a nyakát, fölrobban a teste. Gyakorta elvisz autóval a HÉV-ig, hogy hamarabb érjek be a városba, és ha ekkor simogatom meg a nyakát, azonnal leáll az út szélére, tábla nem tiltja, és az ágyékomra bukik. Rendszerint nem bír a cipzárral, ezért segítenem kell, de én is sokat vacakolok. Mindig biztosít, hogy mennyire szeret úgymond engemet a szájában, de ezt mintha sértődötten mondaná. Én legalábbis így érzem. Gyalog gyorsabban érném el a HÉV-et.

  Egy nő (97)

Van egy nő. Szeret. Egyre kevésbé szeret, és egyre jobban kíván. Ha nekinyomtam a falnak, magától szétnyílt. Most mozdulnom sem kell, már befogad. Ha a só után nyúlok, akkor is benne kötök ki. A villamoson együtt kezeljük a jegyet. Ha levegőt veszek, a szájából kell elcsennem. Egy nap a szemfogát is a számban találtam. Táltos vagyok. Egyre kevésbé tudom magamat megnevezni. Már saját fogkefém sincs.

VÉGE