Egy nő (63)

Van egy nő. Satöbbi. Mindenkit gyűlöl. Ha módjában áll, árt. Nem ad át üzenetet; hamis üzenetet gyárt; összeugrasztja a gyerekeket; a szüleimet; az övéit; a szomszédokat, elébb egymással, mindenkit mindenkivel, majd őket egyesével mivelünk. Leleményessége határtalan, noha lemond az egyik leghatékonyabb fegyverről, a színlelésről. Őszinte, nem ölt maszkot magára, szakadatlan undok. Rosszul érzi magát, ha nem tehet rosszat. Szándékosan elsózza az ételt; lejárt szelvényt csempész a gyerekek buszbérletébe; melléteszi a telefonkagylót és följelenti az ikert; damilt feszít ki a belső szobában, s ha édesanyám fölbukik benne, az egészet rámkeni; éjszaka későbbre állítja a vekkereket, a csörgést, hogy reggel mindenki elkéssen; orgazmusait rendre letagadja, szemrebbenés nélkül, pedig olykor még a nyála is kicsordul; titkon belejavít az adóbevallásomba, majd névtelen levélben fölhívja rám a figyelmet. Ez a lankadatlanság, teljességigény, a rosszra (rosszaságra) való kitartó készenlét, a forró vágy szünös-szüntelen és mindenestül ártani, ártalomra lenni – ez olyan, mint a természet csodája. Más is így lehet vele, tekintélyt parancsoló ez a szenvedélyes viszony a létezéshez. Létezésrongáló – egy kivétellel. Időről időre kiszemeli könyvtáram valamely kedves könyvét, és egyenként összecsirizeli a lapjait (illetve értelemszerűen párosával). Mikor azután előveszek egy Borgest, hogy elolvassam ismét a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című esszét, akkor, ahogy mint egy idétlen téglát, titkos kőtömbrejtélyt tartom magam előtt üres pajzsként a könyvet, akkor én már nem vagyok senki, pontosabban, akkor én már nem volnék senki, ha ő akkor is, mert mindig, nem gyűlölne hűségesen.

  Egy nő (64)

Van egy nő. Satöbbi. A pezsgőtől rosszul lesz, fölkavarodik a gyomra, többnyire hánynia is kell, undorodva, gyöngéden tartom a fejét, sajátos, hogy valami anyag, valami darabosság az orrán át is jön, távozik. Ragaszkodik a jó márkához, pontosabban a minőséghez, tehát szívesen issza például a magyar kékcímkést. Gőggel állítja, ha rámnéz, a keze hideg és nyirkos lesz, valamint remegni kezd a térde. De ezt ne vegyem szerelmi vallomásnak, dicséretnek se, erre sem mint ember, sem mint férfi nem szolgáltam rá, noha nem akarna átesni a ló túlsó oldalára sem. Hiszen, bólogattam lelkesen, akkor közénk állna a ló. Soha nem láttam őt egyben. Láttam a szemöldökét egyszer, mind a kettőt, és középen az átmenetet is, a fokozatos ritkulást és sűrűsödést, ugyanezen alkalommal a szemével is szerencsém volt találkozhatni, a tekintetével, mely lágy, mégis határozott, igaz, jellemző, nem emlékszem a szeme színére, pedig egy-két év meg évtized eltelt már ebben a nézegetésben, mintha barna, olyan barnás, barnaszerű, rémlik egy sárga folt is, afféle cirmosság, de lehet, hogy keverem. Egy alkalommal láttam a kezét, hideg volt-e vagy nyirkos, nem tudom, sápadtnak tetszett, én elsősorban a körmeit figyeltem, föltételeztem, hogy rágja őket, ám ez nem nyert megerősítést, körben a bőrt rágta, rágja azóta is, a hüvelyk- és gyűrűsujján a körömágy vöröse gyulladást sejtet. A térdét nem láttam, a remegésről nem tudok nyilatkozni. Láttam a mellét oldalról, izgett, mozgott, ugrált, rugózott; vidám mell, így lehetne egybefoglalni. A foga mondhatni rejtélyes, valami nincs vele rendben, nem kizárt, hogy műfogakkal állunk szemben, ami mégiscsak magyarázatot igényelne. A fenekét is láttam, járás közben, következésképp hátulról, távolodva, popsi, far, nem is tudom, minek nevezzem. Mindezeken kívül látni szeretném még életemben a haját, a fülét (tisztaság-ellenőrzés), a nyakát (elölről, futólag már láttam, mikor izgalmában nyelt egyet, s úgy mozdult ott meg valami, huppant, mintha ádámcsutkája volna), szeretném látni a kulcscsontját (a sótartóit), a bordáit, a lapockát mint szárnycsonkot, egyáltalán a csontokat mintegy rendszerben, a koponyától a lábközépcsontokig, szeretném látni a hasát, az ifjú hájakat, egyáltalán a hájakat mintegy rendszerben, a köldökét, egyáltalán a lyukakat mintegy rendszerben, a hasa alatt a szőrt, egyáltalán a szőröket mintegy rendszerben. Mást nem szeretnék látni, ezekre tartogatom a szemem. (A pezsgőt a combja közé szorítja, úgy nyitja. Olyan, mintha hímtagja volna. Ennek is én iszom meg a levét, mondja egyikünk, ahogy túlcsordul a pezsgő. Inkább a pezsgőről, mint erről a véletlen viccről jut eszembe, hogy azért a pináját is szeretném látni, szemtől szembe.)

  Egy nő (65)

Van egy nő. Satöbbi. Régtől fogva. Jól megvagyunk. Szeretem őt, mert alapjaiban (alapjaimban) érzelmes vagyok, gyáva talán nem, de meghatódom ennyi temérdek közös idő láttán; nem a közös élményekre gondolok, nosztalgikus nem vagyok, nem az úgynevezett együtt eltöltött évekre, hanem hogy mindjárt meghalunk; nem elhatározásból vagyok érzelmes, megvetem a szív mostani új diadalútját, ezt a könnyes-bús, félhazug, könnyű dekonstrukciót, ilyen a természetem, az alkatom, gunyoros és érzelmes; ezek egyszerre, egymás mellett élnek bennem, vannak, és nem kifundálva vannak azon célból, hogy szemmel tartsák és gyeplőzzék egymást.

Amióta arról panaszkodott, hogy őt már senki se nyomja a falhoz csókolózni, hogy már senki se fogja, azaz végtére az idő múlását kérte számon (a temérdek közös időt, amelyen osztoznunk kellett?), azt kifogásolhatta, hogy nem állítom meg az időt, a nagy szenvedély valóban ezt teszi, megáll az idő, va-va-va, az égen néma álló csillagok, a Földön csak te vagy és én vagyok, hallgatsz és hallgatok, ez akkoriban történt, amikor engem egymás után többször behívattak a rendőrségre, szabályos idézést kaptam, hogy tanúnak kívánnak kihallgatni bizonyos Goda Jenő ügyében, s mikor én haladéktalanul közöltem, hogy nem ösmerek semmiféle Goda Jenőt, akkor flottul, mondhatnám, hitelesen nyugtattak meg, kezdtek nyugtatni, nem cinkoskodtak, de sejtetni engedték, hogy bizony nagy itt a kupleráj, a főnökség, noha mindent, ami emberileg és rendőrileg lehetséges, megtesz, nem tud úrrá lenni az anyagon, no de ha már úgyis itt vagyok, vennénk föl az adatokat, és nyilatkoznék, ha csak formálisan is, a Goda Jenő-ügyről, de amikor én tovább makacskodva tudni szerettem volna, micsoda ügy volna ez mégis, annak nem örültek, mintha idegesítette volna őket az én kicsinyességem, zárkózottak lettek, mogorvák, elengedtek, visszahívtak, szocialista demokrácia, mindig más fogadott, egy alkalommal egy nő is, megállt az idő, ő lehetett tán a legmogorvább, kontyba volt föltűzve a bíbor haja, azóta én csak és kizárólag csókolózom vele, nem beszélek (hozzá), nem érzek (iránta semmit), nem gondolok (rá, de a közös múltunkra sem, még a szájára sem, bár az évek hosszú során ugyancsak kiismertem, mindent, a fogakat, a fogak apró változásait, egymáshoz való viszonyukat – voltak évek, amikor mintha gyurmából lettek volna, azután, mitől, visszacementesedtek –, a nyelvet, a nyelvizomzatot, hogy azt ne mondjam, a nyelvcsapásokat, a szájpadlás bordázatát, az orcahúst belülről, az ínyből szivárgó vért, mindent), csókolom, és nyomom a falnak, a dolgozószoba falának, a nappali falának, a hall falának, a hátsó (felnőtt) szoba falának, a konyhafalnak, a fürdőszobafalnak, a télikert üvegfalának, a facsavargyár falának, a művelődési ház falának, az általános iskola falának, a gimnázium falának, az egyetem falának, a templom falának, a kápolna falának, a bazilika falának, a volt pártház falának, a szociális otthon falának, az újságosbódé falának, a Külker Bank falának, a buszmegálló műanyag falának, a HÉV-megálló falának, borozók, kocsmák, vendéglők, éttermek, szállodák, panziók falának, a Zimmer frei falának, nekinyomom a kerítésnek, fakerítésnek, vaskerítésnek, kovácsoltvas kerítésnek, drótkerítésnek, sövénynek, élősövénynek, gyepűnek, garádnak, palánknak, lészának (!?), fának, főleg almafának, körtefának, fenyőnek (luc, erdei, ezüst, ez a három), jegenyéknek, egy növendék diófának, mogyoróbokornak, fagyalbokornak, rózsabokornak, a naspolyafának (csak görnyedve), kertkapunak, istállóajtónak, sufninak, bejárati ajtónak (skandináv modell), lengőajtónak, tolóajtónak, forgóajtónak, liftajtónak, padlásajtónak, borospinceajtónak, autóajtónak, autónak (kétütemű, négyütemű), taxinak, busznak, trolinak, villamosnak, HÉV-nek, vonatnak, hajónak, csónaknak, tutajnak, vízalattjárónak, hidroplánnak, repülőgépnek, vitorlázógépnek, helikopternek, kétéltűnek, biciklinek, motorbiciklinek, dongónak, vízibiciklinek, vízisínek, görkorcsolyának, gördeszkának, villanyoszlopnak, telefonoszlopnak, telefonfülkének, trafóháznak, eladópultnak, keverőpultnak, kocsmapultnak, kottatartópultnak, pulpitusnak, könyvespolcnak, raktári polcnak, regálnak, gázbojlernek, gázálarcnak, gázbetonnak, gázbombának, gázcsőnek, gázcsapnak, gázöngyújtónak, gázrezsónak, gázrózsának, gázturbinának, gázszámlának, gázlámpának, gázlómadaraknak, a Gázgyárnak, gázkamrának, gázórának, villanyórának, kakukkosórának, karórának, zsebórának, ébresztőórának, ingaórának, kvarcórának, jégszekrénynek, mosógépnek, mosogatógépnek, kenyérpirítónak (MSZ Somlyó típusú), mikrohullámú sütőnek, tévének, HIFI-toronynak (a CD még hiányzik), nekinyomom mindennek, mit találok, a Parlamentnek, apámnak, egy verssornak, az osztrák–magyar határnak, annak előtte a vasfüggönynek, a berlini falnak, most a kínainak, tuszkolom a Pan Am-háznak, a Notre Dame-nak, a Stephanskirchének, a Via Venetónak, a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-szobornak, taszítom, ahová bírom, a szomszédomnak, a húgomnak, Kosztolányi húgának, apám volt már, a postásnak, külön a táviratosnak, külön a csomagosnak, a gázóra-leolvasónak, a villanyóra-leolvasónak, a vízóra-leolvasónak, a biztosítási ügynöknek, a kiadói küldöncnek, a nagykövetségi sofőrnek (Mexikó, Dánia, Nagy-Britannia, Olaszország, Norvégia, Hollandia, Ausztria), van egy asszony, aki vasalni jár, annak, a vasalónak is nyomom, és nyomom a ceruzámnak, a radíromnak, a tollamnak, a gemkapocsnak, a tolltartónak, a tintatartónak, a levélnehezéknek, a leveleknek, a zsebnaptárnak, nyoszítom a könyveknek, a kortárs magyar prózának, az élő klasszikusoknak, antológiáknak, szótáraknak, kézikönyveknek, különös tekintettel az Etimológia szótár három kötetére (most várom a pótkötetet), a cipőmnek, a zoknimnak, az alsógatyámnak, a zakómnak, a nyakkendőimnek, a szemüvegemnek, a szivaromnak, a levesnek, a húsnak, a garnírungnak, a serpenyős krumplinak, a szalonnás tojásnak, a fölcsapódó gőznek, neki az illatnak, neki egy választékos vacsora képzetének, egy Ferrarinak, még egyszer a Szántó Kovács-szobornak, egy gleccsernek, egy rónának, mexikói söröknek (in concreto: Corona, Bohemia, Negra Modelo, Superior, Dos Equis, Victoria, Sol, Indio, Montejo, Negra Leon, Nochebuena, Carta Blanca, Pacífico, Chihuahua, Brisa, Modelo Especial), egy nevetésnek, egy zabpehelynek, egy hiányzó karmesteri pálcának, Nádai Lacinak, Elzvieta Viterbónak, egy rénszarvasszendvicsnek, egy csokinak, utoljára, de nem utolsósorban: mindennek, neki a szavaimnak, szóközeimnek, nyomom neki a hallgatásomnak, ő piciket nyög, elnyílik az ajka, csöppen a nyála, a szüntelen csókolózástól változóban a testünk, máshová kerülnek az akcentusok, mások lesznek az akcentusaink. Bozsog az egész pofánk.