Egy nő (66)

Van egy nőszeret. Hideg a lábfeje. Illetve, amit én felelősséggel állíthatok, hogy az ágyban hideg a lábfeje. Bebújok a paplan alá, és azonnal egy frász fog el, hogy mikor ér hozzám ez az undok békarész. Már a térde langy, az öle meg olyan közhelyszerűen forró, hogy nem is említem (kipörzsöli a gyöpöt stb.). A lábfejéről a hűtőszekrény jut az eszünkbe, onnan meg a főzés (előbb a mélyhűtő, aztán a főzés). Szeretem. Mostanában kevesebbet eszem, veszek ugyan mindenből, de csak egyszer. Rám rohad, néz körül mímelt rémülettel a konyhában, megládd, rám rohad, és forgatja a szemét, akár egy némafilmben. Lassan-lassan, a hidegtől a forró felé tartva, ahogy megfeledkezünk a főzésről, a fridzsiről, a lábfejről, a szobáról, a házról, az utcáról, Budapestről, az országról, a kontinensről (Európa), a Földről, a világmindenség pedig, nincs mese, afféle csillagrobbanás képzetében közeleg – azt suttogja boldogan: rohadj rám.

  Egy nő (67)

Van egy nőgyűlöl. Undorodom tőled, mondja, ezt még sosem mondtad nekem, mondom, meg akartalak bántani, mondja, ó, hát csak ennyi, hisz akkor semmi baj, mondom, valóban, elvileg igazad van, mondja, és hangtalan okádni kezd.

  Egy nő (68)

Van egy nőszeret. Szeret. Mehetnékje van. Ne erőszakoskodjam, legyek belátó, már ki is föstötte magát, föl van öltözve, indulnia kell. Elkésne. Vajon. Ugyan nem késne el, de nem érne oda. Vajon. Odaérne, de most akkor is mennie kell. Fekszem az ágyban, ő az ajtóból beszél. Néhány percecske, kajánkodom, és kitakarom magam, hadd lássa, nem viccelek. Máskor bohóckodik legalább, eljátssza, mennyire fájlalja az események ilyetén eseménytelen fordulatát, és ne vonjak le ebből messzemenőket, neki sem volna hőbb vágya, mint elfoglalni az ő helyét, az az ő helye, ott van ő rendben, akkor van a világ rendben, ha ő foroghat a „világ ama gyémánttengelyén”. Most nem. Kis híján vállat von. Köpjél le, bazdmeg. Mért csinálod ezt, állapítja meg fáradtan. Kunyerálni kezdek, kedveskedem, betakarom magam. Ráteszi a kezét a takaróra, és menne. Elkapom a csuklóját, vezetném, nem engedi, dulakodunk, erősen fogom, rángatja, nem eresztem, behúzom a kezét a takaró alá. Az erőszak izgalmas. A szemlélődő lény elnyomhatatlan vágya a tett után. Vagy a félelem erotikája. A kiszolgáltatottság érzékisége. Satöbbi. Máskor, ahogy közeledett a „dolgok velejéhez”, egyre valódibb lett, egyszerre heves és nyugodt, egyre kezesebb és egyre szabadabb, a növekvő erőszak pedig, az erőszakom, egyre gyöngédebb, szelídebb, egyre hathatósabb, igen: gyümölcsözőbb. Most nem. Így is jó, kisapám, hát ha nem, nem! pedig addig te innét el nem mész! nem érdekel engem, majd megvárnak! Majd megvár az a két kis fasz! (A két lányunk tudniillik.) Lesem az arcát, nem néz vissza, még azt se mondanám, hogy a szemüvege mögé bújik, szenvtelenül a falat bámulja, nem látom dühösnek, csalódottnak se, szomorúnak se, elkeseredettnek se, semmilyennek (se) látom, szorítom, mozgatom a csuklóját, mintha egy béna kezet, egy paralízisest!, hagyja, önkielég és megerőszak, két legyet egy csapásra, micsoda csapás!, hagyja, lehunyom a szemem, munka ez, ne tévedjünk, akárhonnan is nézem, kísérletezem, gyöngítem a szorítást, de azonnal leáll, ez már-már lázadás, bámulja a falat, ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Így persze lassan megy, akadozunk. Az ejakulációkor mégis mintha elérzékenyülne. Mennünk kell, mondja, el is mennek. Megilletődve törölgetem magam. Itt a farkam, ott a kék ég.

  Egy nő (69)

Van egy nőszeret. Gyűlöl. Most mindegy, hogy szeret vagy nem, a kérdésem nem innét gyökerezik, jobban menekülésből, egy olyan valaki kedveszegettségéből, hányavetiségéből, aki éppen a kérdésföltevés e parányi erőfeszítésétől remél változást, sőt a remél szó korántsem fejezi ki azt a kényszert és kiszolgáltatottságot, melyben a változás nemcsak igény és óhaj, de erőszakos szükségesség is, annak brutális és megmosolyogtató kifejeződése, hogy ez így nem mehet tovább, egyik perc úgy rakódik a másikra, ahogy a friss kutyaszar a régi, összeszáradtra, egyik óra úgy kapaszkodik a másikba, akár két egymásba ragadt sakál, közben a puszta semmi, csak ez az egybeség, egyik nap, egyik év úgy követi a másikat, mint az követné őt, mindegy, ekkor kellett megkérdeznem, hogy mikor (ami úgy hangzott, mintha sopszkasalátára vágytam volna, de nagyon vágytam volna, mikor sopszka), és ő kedvesen, alig meglepve pillantott rám, és te?, mire én gyorsan rávágtam, én bármikor! én bármikor! Nem mozdultunk. Aztán halkan rám csukta az ajtót, ja, hallottam kintről (megvetően? rémülten? lemondón?), hát bármikor én is. A sakál döghúson él. Vagy az a hiéna?

  Egy nő (70)

Van egy nőgyűlöl. Szeret. Most nincs ez a bizonyos szeret, gyűlöl satöbbi. Mondhatnám azt, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam, de akkor nem tudnék arról nyilatkozni, hány ujj is volna azon az egy kezemen. Állok mellette, mintha egy buszmegállóban, a szerepek nincsenek kiosztva, a város zúg, hörög körülöttünk, csak úgy magam elé dünnyögöm, hát én bizony szeretlek. Hiszi is meg nem is, azaz van, amikor elhiszi, és van, hogy hangtalan okádni kezd.