Egy nő (71)

Van egy nőgyűlöl. Gyűlöl. Szeretem. Romlik széjjel. Hullik a haja, reggelente, kis madárfészek, kerek csomó marad a párnán, hullanak a fogai is, értelemszerűen lassabban, mint a haj, be van lobbanva az ínye, a szájpadláson afta, a fogak tövénél körbe-körbe fürge gennyezések. Mondhatni, a genny a legjelentősebb testrésze. A tenyere is szivárog, miközben a bőr pikkelyesen száraz, a hóna alja is, ott a vörösre gyulladt szőrtüszőket kerülgeti a sárga erecske, és folyik persze az öle is hígan, elöl átütve a szoknya szövetét. A körmei is hullanak. A lábkörmök még hagyján, de amikor egy-egy kézköröm elfeketül és borongva alápilinkél, helyén göröngyös szarucsonk és alvadtvérdagonya, az már, függetlenül a személytől, undorító meg bosszantó. Mondom is. Mért, nevetgél, minden ember halandó, nemde? Akkor az undorít meg bosszant, mondom.

  Egy nő (72)

Van egy nő. Szeret. Szeretem. Momentán unom a testét. Itt forgolódik mellettem. Kiverem a farkam inkább. Nem jó, túl direkt.

  Egy nő (73)

Van egy nő. Szeret. Kérdem, szeret-e. Már mér’ szeretne. Mert abban állapodtunk meg. Hogy szeretem? Abban? Abban. Ma? Ma is, hát hogyne, mindig, fél tizenegykor, januárban, az ezredfordulón, szünös-szüntelen… vagy akar egy szünnapot? Jó… Melyik napra gondolt? Talán… talán a szerda. Mért éppen a szerda? Mert ma csütörtök van. Kis gavallérom.

  Egy nő (74)

Van egy nő. Szeretem. Pontról pontra meg tudnám mondani, miért. Föl tudnám sorolni azokat a tulajdonságait, azokat a jó meg rossz meg besorolhatatlan tulajdonságait, amelyek a szeretéshez vezettek: tud görögül, szeplős, van egy forradás a homlokán, halovány fölkiáltójel, radikális, van érzéke a gazdagsághoz, zuhatagos hajú, savanyú a szája, gyönge a szíve, rövid a combja (inkább csak az egyik), a nagy melegekben, nem is tudom, hogyan kéne ezt mondani, kipállik a bőre a farcsont alatt, ott ahol a két domb elindul, de a völgy még nem lendült be, ott megreped a bőre és kissé be is gyullad, szereti Italo Calvinót, a zabpelyhet, bronzbőrű, közönséges és szemérmes egyszerre, egyazon bátor mozdulatban. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam, satöbbi. Hát én bizony szeretlek. Hiszi is meg nem is.

  Egy nő (75)

Van egy nő. Gyűlöl. Hát arról nincs szó, hogy szeretne. De főleg kosárlabdázik. A falhoz nyom, az ágyékával a falhoz nyom, a dolgozószoba falának, a nappali falának, a mogyoróbokornak, a borospinceajtónak, a Notre Dame-nak. Most mit tegyek? Én már rég nem edzem rendszeresen. És hiába mondom neki, meglett, katonaviselt ember vagyok, térjen észre, rá se hederít. Mintegy pofoz az ágyékával. Berogyasztja a térdét, huppan, hogy egy magasságba kerüljünk, és aztán adj neki. Centert játszik, megbízható a dobóátlaga. Ha följutnak az első osztályba, akkor valamit ki kell találnom, ez így kevés, tudom én.

  Egy nő (76)

Van egy nő. Szeret. De főleg balettozik. Egy gramm felesleg sincs rajta. Ennek ára van, a nyaka ráncos, finoman, nem pulykásodott el, ahogy például Maugham öregkori fotóin látni, nincsenek lebernyegek, de beszéd közben meg-megfeszülnek az inak vagy beremeg egy-egy izom, valahogy úgy, ahogy Kovács Katinak azon a hajdani táncdalfesztiválon. Marad a farproblematika. Ahogy a mondás járja, Arsch oder Gesicht, negyvenen túl egy nőnek döntenie kell, far vagy arc (farce, suttognám összegző hevülettel). A kérdés eldőlt, az arc kiegyensúlyozott, nincsenek rajta omlások, váratlan húsvonulatok, nincsenek a szája körül éles bevágások a bőrben, a szem szarkalábjai pedig az őszinteségről beszélnek, s nem a föltartóztathatatlan időről. Minden bemelegítés nélkül a vállai magasságába képes emelni a lábait. Ezt időnként, minden látható ok nélkül, egy üzletben vagy étteremben, mirnixdirnix, meg is teszi. Néznek. Büszkén állom a tekinteteket. Spárgába is le bír menni (főként májusban). Kevés azt mondani, hogy balettozik, ő mindenestül táncosnő, minden porcikája az, az orr porcogója vagy az Achilles-ina is, minden porcikája minden pillanatban. Egy örök padödö az életünk, tüllszoknya, ólomspicc.

Egy nő (77)

Van egy nő. Szeret. (Úgy döntöttem, maga szeret engem, mondtam neki hajdanán, de ezt csak zárójelben említem.) Gyűlöli a kommunistákat. Amennyire engem szeret, annyira gyűlöli őket. Pontosabban: annyira szeret engem, amennyire gyűlöli őket. Ha csihad a gyűlölete, lanyhul a szerelme, és ha lángol a komcsi-gyűlölettől, akkor ég a szerelemtől. Nem igazságos ez társadalmilag, de hát fütyülök az igazságra, ha épp arról van szó (róla). Mondhatom, az első szabadon választott úri középkormány alatt meglehetősen viszolygósan éltünk. Nagy baj nem történt, csak épp… szóval inkább a ház körüli teendőkről váltottunk szót, a gyerekek beiskolázásáról, és soha nem fakadt sírva, ha rámnézett, nem menekült sikongva előlem pendelyben, ugrálva át asztalon, székeken, nem nyitotta rám a vécéajtót.

No de a választások után…! Hát újra itt vagytok!, és szikrát hány az a csillagos szemecskéje. Negyven évig terpeszkedtek ezen az országon…, és ezek a hülyék rájuk szavaztak! Hallgatok, nem mondom, hogy ezek a hülyék mi vagyunk, az ország. Én nem szavaztam rájuk, ezt még viccből se mondjad, és ha titokban rájuk szavaztál, akkor megöllek. Te édes. Nem csillapítom, dehogyis csillapítom; toszkán emlékek. Hiszen még beszélni sem tudnak rendesen!, süvölti. Megfeszül bennem minden, olyan közel érzem magam hozzá. Összelopkodták magukat, most meg kussolnak. Megnyomorították az országot, és még ők pofáznak. Elfehéredek, remeg a kezem, hallom a szívem dobogását. Szakszervezeti lobbysták, és megmarkolja a tökömet, de annyi érzéssel, élvezettel és elszánással, hogy abból egy egész ország újjáépíthető volna.