Egy nő (38)

Van egy nő. Gyűlöl. I hate this situation, ismételgeti, de valójában rám gondol. Szünös-szüntelen rám gondol, éjt nappallá téve. A hasa olyan, akár egy hordó, fényesen domborodik, nekem igen tetszik. Komolyan állítja, hogy ő John Lennon húga, erre nevetve a lába közé bújok, fejjel előre. (Én eszeltem őt ki, elképzeltem egy mágikus helyet a fikció birodalmában; asztali lámpa világítja meg a nedves odút, Caligari doktor nadrágját; az ablakon bepillantó vérfarkas demokrácia után áhítozik; a nő megadja neki; a vérfarkas csatlakozik Európához, a nő önmagától undorodva mosakszik, Marlene Ditrichre hasonlít, kék angyal; a képzelet, sóváran, más föladat után néz.) John Lennonról mindent tud, az egész szakirodalmat, és a szövegeket is. I am sitting on a cornflake, ilyeneket mond, I am the walrus, ilyeneket. Nem hiszem egy szavát sem, de újra meg újra sóváran várom, hogy kijelentse, ő John Lennon húga.

  Egy nő (39)

Van egy nő. Szeretem. Olyan hájas, mint egy amerikai, egy amerikai proli Disneylandben, azok bírnak ilyen hájasak lenni, szekrények, vízilovak. Felöltözve, leplekben, tógákban prímán vonzó, mert amit nem látni, arra a láthatóból következtetek, látni pedig az arcát látom, amely telt ugyan, de korántsem kövér, nem tesz kövér benyomást, gazdagnak mondanám, sőt drámainak, és nem azért, hogy a csúnyaságnak adjak más nevet vagy, másfelől, jelezzem a csúnyaság iránti esetenkénti (kézenfekvő) vonzódásomat, már-már ellenkezőleg, a szépségnek volna ez az úgynevezett drámaiság kiegészítője, és azt jelentené, hogy ez a szépség élő, mozgékony, kiszámíthatatlan, szilaj; duzzad az erőtől, lehetne mondani, akár egy sportolóra; miközben a szemöldök kecses íve még most is egy fiatal lányka, lánysuhanc arcát csempészi a régi térbe; az orr kemény vonala pedig valami klasszicitást ad, időtlenséget. Duzzadó, kecses időtlenség – van itt tehát minden, a gazdagság tényleges. A haja is kövér, nehéz, zuhogó, őrjöngő, lehetetlen befogni, gátat szabni neki. Eleve kudarcra ítélt a frizura irányába való bárminő próbálkozás; rakoncátlan, szabad hajzat: a kudarc mint fényes győzelem.

Ha így, felöltözve, leplekben, tógákban látom, akkor e gazdagságot kiterjesztem a testére is, ezt a robbanást, drámaiságot, szabadságot, rakoncátlanságot. A hús karneválja! Egyébként is fiatalon mindenki szép! De legalábbis prímán vonzó. Mindenesetre kívánatos. Guszta. Marokmarcsa. Ó, nem. Mindazonáltal barátságos a viszonya a testéhez, nem utálja és nem büszke rá, nem is rezignált. Szereti önmagát, hevesen, még inkább megbízhatóan, megbízhatóan nagyon, minden faksznitól mentesen, mondhatni természetesen, és ez a természetesség, ez a természetes rokonszenv minden iránt, ami maga-magával kapcsolatos, ez igazgatja e testviszonyt is, a közét a testéhez, a testközét. Elfogadás, ami nem beletörődés, öröm, ami nem diadal.

Engem megrendít ez a tömeg, sokíroz, lebénít, percekig nem kapok levegőt, úgy érzem, mintha álmodnék, és erősen várom, hogy fölébredjek. Azáltal, hogy egyedül vetkőzik, fokozza a riadalmamat, drasztikus, gyors mozdulattal bújik ki az ingéből, kényszerít a megfigyelő szerepébe, távol tart; ha ugyanis közelebb lehetnék, behunyhatnám a szemem, fokozatosan vehetném őt érzékszerveim birtokába, egyike biztathatná a másikát, volna esély. Nem így történik. Még a mellek biztonságosnak nevezhető szemrevételezésére sincsen módom, nincs időm az amúgy lefegyverző mérettel törődnöm, mert elöl, hangos pattintással, azonnal széjjel kapcsolja a melltartóját, s amint a mellei, a kebelek elomlanak, elnyerik a súly, a gravitáció, az izomszövetek jellege és állapota kijelölte formájukat, azonmód megszűnnek önállóak lenni, önállóan szemlélhető valamik lenni, sem nem nagyok, sem nem bőségesek, nem lehengerlők (miközben ha volnának, azok volnának) – részeivé válnak egy meghatározhatatlan rettenetnek, a testének. A mellek tehát elsősorban: folytatólagosak; egy (egy-egy) húsvonulat, mely hátrafelé, folytatódik, a későbbiek tükrében vékonynak mondható gyűrődés, ám ismét nincsen idő tűnődni ezen geometrián (miként kapcsolódik e kettő a hát feszesebbnek tételezett platójához, illetve kétfelől egymáshoz, mit kezd a két húshullám egymással, mi módon interferálnak, csillapodnak vagy púposodnak), nincs idő, csak ez az űzetés, a nyargalás a meztelenségben, mert már húzza is a szoknyáját, nem is húzza, hull az magától, ebből is kibújik, ahogy az ingéből, könnyedén megszabadul tőlük, mint aki jóban van a ruháival is, nem tart tőlük, kedvére vannak, ha kell, ledobálja, ha kell, magára ölti őket.

Ami ekkor következik, az minden képzeletet fölülmúl. Felejtsük el Fellini óriásasszonyait, felejtsük el az ősanyákat, egyáltalán felejtsük el a nőket. A férfiakat. Felejtsük el az embert. És felejtsük el a fehéret, borítsunk rá fátylat, az a fehér, az az undorító húsfehér nem hasonlítható semmihez, mindenre fátylat kell borítanunk, minden csak önmaga, semmi nem hasonlítható semmihez, ó milyen fenyegető egy hasonlatok nélküli világ, mennyire veszélyes, kalkulálhatatlan, nem vethető egybe se hóval, se alabástrommal, hóvirággal, porcelánnal, havasi gyopárral, se sápadtsággal, vértelenséggel, még a halottfehérrel sem, noha vitathatatlanul van valami élettelen benne, nyilván nem szervetlenszerű, hanem az élettől távoli. Ebben az ismeretlen, egyedin rémületes fehérben, színben és anyagban fodrozódnak az új húshullámok, gyűrődések; főként: csüngések, lógások. A has például nem hordó vagy valami bödön, hanem irdatlan, egymásra torlódó hájszirmok.

Megszokhatatlan. Jó nincs benne semmi, a különlegesség sem az. Éppenhogy, de az igazat megvallva nem is undorít. Ha félig a hasára hemperedik, azonnal vizelnie kell, a húgyhólyagomat nyomom, teszi mindig hozzá. Meg tán a záróizmok is meglazulhattak idővel. Húszévesen is ilyen volt. A többé-kevésbé szokásosnak nevezhető módokon nem lehet vele szeretkezni, vele egyesülni, mert ezek a lengő, csüngő, lógáló szirmok zárnak és takarnak: elterelnek. A feneke sem két (tömör stb.) félgömb meg az őket elválasztó aranymezsgye, hanem valami dimbes-dombos ügy, semmi édes Pannónia vagy lágy toszkán emlékek, hanem lepusztult ismeretlenség és nehézség, ergya hátsóudvarok, MÉH-telepek, rozsdák, szivárgások, iszap, hulladéklerakodóhely, hol reménytelen az eligazodás. Az a sok gyámoltalan puhatolózás, forgolódás, nekiveselkedés! És mintha őt magát is meglepné a saját teste. Nem mintha én lettem volna az első férfi benne, az életében, de nyilván mindenkinek más-más utat kell mutatnia. Én a férfiakon keresztül jutok el magamhoz, suttogja.

Számomra végül is két út, két fő-út tárult föl, ezeket régi vágású szemérmességi megfontolásokból nem részletezem, pedig ha valamiről egyáltalán, akkor erről a két útról kellene beszélnem, ez a nő azonos ezen két úttal, melyen úgy járok, járok-kelek, akár a Kafka-hős álldigál egész életében a törvény kapujában. Ez az, ami nekem rendeltetett. Más nincs is. Akinek megadatott ezen a két úton járhatni – nekem, nekem –, az úgy érezheti, amíg ezen az úton lehet, addig ő az élet hercege. Előtte, utána: fehér háj.

  Egy nő (40)

Van egy nő. Szeret. Nem ismerem. Nem vagyunk bemutatva. Ott ül velem szemben a vendéglőben. (Ha úgy alakulna, sokat járnánk ide, megvetnénk azokat a párokat, akik ugyanazt rendelik, magunkat megvetni nem volna bátorságunk. Spárgahónap, ezt a szédülést nem részletezem. Beleennénk egymás tányérjába, etetnénk egymást; nem lepne meg, ha ez mások számára viszolyogtató volna.) Elképesztően sokat eszik, bizony zabál, csak úgy lapátolja magába az ételt. Fuj. Egyik fogást rendeli a másik után. Zümmög a combja; mint a lószőr, úgy karcol az öle. Szeretném megismerni. Elnevezem Amálnak, evvel is közelebb vagyok.