Egy nő (34)

Van két anyám. Szeretnek. Az egyik szőke, a másik fekete. A szőke prézsmitál, morog, kiabál, zokog, civakodik, mindenekelőtt a férjével, aki az apám. Nem megy el vele társaságba, se kisvendéglőkbe. Itthon ül. Nem szereti apámat, csak az apám emlékét, a konkrét, jelen idejű apámat nem szereti, azt az elegáns, karcsú fiút szereti, akire emlékezik. Akire emlékezik, az nem független az apámtól, aki a mai napig elegáns és karcsú, de nem is egészen ő. Anyámnak, a szőkének, volt honnan röptetnie képzeletének pillangóit, és röptette is őket. Ez az apám hidegen hagyja. Szenvtelenül figyeli a férfit; nem segíti, az bizonyos.

A fekete kérdezi ki a leckét. A szüleimnek fontos, hogy jól tanuljak, nekem nem fontos, mert jól tanulok. Föl kell mondanom például a Himnuszt. Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába – ez a rész sok gondot okozott. Leblokkoltam. Fekete anyám széttárta a karját, ő tehetetlen. Ekkor apám szelíden mellém ült, egyik oldalamon a fekete, a másikon ő, és a fejembe verte a memoritert. A hátam mögött a kezük egymásba fonódott.

Meg kell a szívnek szakadni, sziszegtem.

  Egy nő (35)

Van két anyám. Szünös-szüntelen szeretnek. Az egyik parókás, másik ondolált. Az ondolált se szép, ám vonzó. Valahogy huncut. A parókás megöregedett, fölpuffadt a hasa, mintha éveken át terhes volna. A szaga is megváltozott, olyan savanykás lett, mint a szalontüdő.

A szalontüdő viszont jó, szeretem.

  Egy nő (36)

Van egy nő, a gulyásos, szeret. Ne higgye, mondom neki bazsalyogva, hogy pusztán a gulyás végett volnék itt. Elkomorul az arca, elfelhősödik, és rámront, nekem esik, üt-vág, csépel, ahol ér, gazember! aljas!, szemét mocsok aljas!, sikoltozza. Nem értem. Beleszagolok a levegőbe, isteni! Bámulom, akár egy idegent, pedig annyira hozzám tartozik, mint kúszónövény a fájához. Folyondár, futóka. Kúszik rajtam, és abrihtol. Szulák. Lefejtem magamról, sprőden, kerülöm a gyöngédséget, az csak hergelné. Úgy teszek, mintha bosszankodnék, elég már!, a picsába! Pillantás alatt megnyugszik, lenyugszik, zihálva mered rám. Kiszalad a konyhába. Szokatlan, megfejthetetlen zajokat hallok, kisvártatva követem, utánasétálok, lassacskán úgyis kéne újra kevéskét enni, állva, a fazék fölé hajolva. Pokoli látvány tárul elém. Azt látom, azt az ép ésszel föl nem fogható, ráción túli képtelenséget, hogy a nyitott ablaknál áll, rázza vadul a fazékot, a gulyás maradékát lötyböli ki az utcára. Úgy, hörögi elégedetten, amikor megpillant, most szeress, ha bírsz. Igaza van, nem.

  Egy nő (37)

Van egy nő. Szeret is. Folyvást ígéri, jön. Jön is. Addig is, míg nem jön, terveket szövünk. Hogy s mint legyen. Évődve firtatja, akarom-e, hogy lefogyjon. Holnapig?, kérdem ingerülten. Én avval egy mákszemnyit nem sok, annyit se törődjek, hogy ma vagy holnap, a kérdés nem arra vonatkozik, hogy ma vagy holnap, hanem hogy fogyjon-e le az én kedvemért egy kicsit, vagy ne fogyjon le az én kedvemért egy kicsit, de mondjam meg nyíltan, ha nem akarom, hogy jöjjön vagy ha csak a gyerekek miatt akarom. Vagy a vasalás végett. Vagy mert már megint nincsen tárgya annak az én ordító nagy szerelmemnek. Érzi a hangomon, hogy már megint szerelmes vagyok belé, és ezért kell ő nekem. És hogy nem félek-e, hogy egyszer elege lesz ebből.

Máskor nem szokott ennyit beszélni. Máskor csak jön, jön és jön… Mondom, nekem jó ő így is. Testhezálló. Azután mégis megkérdem: Hanyas kiló is vagy?… Talán a szíved miatt. Az ízületek meg a vérkeringés. Hát azt a nagy böhöm terhet cipelni azokon a lábakon! Fölsikolt, milyen böhöm test, te ócska strici! Méghogy böhöm! Tudod te egyáltalán, kivel beszélsz? Tisztában vagy vele? Vagy már igazán mindent elfelejtettél? Hát hol böhöm ez? Holnap mindent grammra megmutatok, és ha egy fia böhömöt találsz, hát ne legyen több orgazmusom!

Ezen muszáj röhögnünk, mert ha valamije, akkor orgazmusa az van neki. Ha belehuppan egy orgazmusba, alig bír kimászni belőle. Micsoda vermek!, kacarászik. Centire avagy inkább hajszálra nem tudom, mikor huppan bele, de azért gyanakodni gyanakszom. Majd integetek a fülemmel, mafla… Viszont ha megmondja, huppan, akkor azonnal észlelem, hogy huppan, megváltozik az arca, lüktet, kipirul, tüzel, sugárzik, forró, pírfoltok, a szeme csillog is meg fáradt is, karikás („a pásztorórák táskái”), az egész lénye beleváltozik a kéjbe. De hát rajtad meglátszik minden, rólad minden leolvasható! Kivagyin vonogatja a vállait, olé! És hogy most, akkor, nem mehet az utcára, az kész botrány volna, megbotránkoztatná a várost, a sárga irigységről nem is szólva. De hogy én csak ne legyek ennyire önhitt, hát az már csak nem leolvasható az arcáról, hogy énrólam is szó volna itt… Mért, kiről másról? Erre megint hencegőn huzogatja a vállait, ó, ez a hosszú, viharos élet, és vigyorog.

Holnap jön. Annyit gyanakszom, amennyit nem szégyenlek.