Egy nő (11)

Van egy nő. Szeret. Természetbarát. Szakadatlan a kozmoszról povedál, a természet csodájáról, az ott föllelhető rendről és szabályosságról és a magunkban – ez által – föllelhető szépségről, vagyis a pillanat és örökkévalóság egybeölelkezéséről, ám elárulta, hogy ilyenkor Istenre gondol, csak őt nem meri szóval illetni. Hogy könnyebb a tölgyfa által vagy egy szitakötővel, e a legbonyolultabb gépeket is fölülmúló paránnyal, közel kerülni az Istenhez, mint… mint a templomokban vagy a sok tudós írással. Mi köze, mondom, nem értem, a tölgyfának a tudós írásokhoz? Vállat von. Pedig nagyon is okos, gyorseszű, de magyarázni nem szeret. Neki valami vagy kézenfekvő, vagy nincsen is.

Nyáron térdig érő, lebegő, bő vászonnadrágban jár (bézs színű), ami kiemeli erős combját és farát, akcentust ad nekik. Figyelemre méltó erő van még a lábikrájában és a mellében. Szórul szóra tudom őket. Gyakorta fintorog, akár egy némafilmben túlzón pofákat vág, és mintha alulról fölfelé bandzsítana. A szemöldöke erős, mint egy sövény, az orr tövénél meg van szaggatva. Nem fog begyulladni a szőrtüsző? Erre faképnél hagy, a szőrtüszőre elillan. Hátba is szokott vágni, mintha biztatna. Mire.

Az eső nem zavarja. Én mindig a fal mellett járok és fölhúzom a kapucnimat, ő hajadonfőtt, és arra jár, amerre dolga van. Pedig itt az eső nem is esik, hanem jön, nem fentről, hanem a legváratlanabb oldalakból álnokul támad. Botor dolog ilyenkor az esernyő, hiúság. Akinél mégis van, vagy mert idegen, vagy mert ilyen alkat, az mint valami szablyát forgatja, tántorog körbe-körbe karikába, innét? tán innét? most meg innét? A három testőr. Többnyire ő határozza meg, hogy mi történjék. (Az első alkalom kivételnek mondható, akkor kényszerítettem, hogy vegyen a szájába, igaz, fintorgott, de nem tudtam eldönteni, játszik-e, mondjuk, mint egy némafilmben, vagy undorodik vagy csak „nem szokta a cigány a szántást”. Utóbb meg ez összemosódott a tengeri széllel, a szeszélyes természettel, a ki tudja, milyen kozmosszal. Az is jellemző, hogy végül is nem nyelte le, de nem is köpte ki, szelíden visszaengedte a hasamra.)

Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék. Ha ilyen vidékre érsz, képzeletedet nem korlátozza semmi, mindent el tudsz képzelni, mindent bele lehet ebbe a világba gondolni, mindent. Olyan vidék, amelyre nincs hasonlat. Nincs mihez hasonlítani, mert nincs ember, vonogatja a vállát, mint egy pökhendi kölyök. Sokat foglalatoskodik a szavakkal, sokat vesződik velük, főleg, hogy miképpen lehet leírni valamit szavakkal. Például, meséli, az korántsem véletlen, hogy a norvégoknak vagy kiknek negyvenvalahány szavuk van a hóra. Düh és tehetetlenség fogta el a vízesések láttán. Nézd csak meg ezt a rohadt vízesést! Hát nem volna tisztességesebb kussolni? Most soroljam, hogy forrong, zubog, a köveken ugrál, fejest ugrik, aláhull, pernyéz, örvénylik? Ó, milyen nevetséges!, nyafogott. És értsem meg, hogy olyan ez, mintha dobbal akarnánk verebet fogni. Mihelyst megfogalmazódik a probléma, azonnal megoldhatatlanná válik. Csak a hályogkovács az igazi szemész. Avagy, bandzsított rám, ahol sok a vízesés, ott sok a vízesés-szó? Magyarországon mi van sok? Ütni kezdte a mellemet, micsoda szégyen és leégés, micsoda blama… Egy fiaskó!, és megrendülten közölte, hogy szavakkal mégsem leírható a világ. Én ilyenkor hallgatok (egy ízben tettem említést Jókai Vaskapu Duna-leírásáról – azt a rikoltozást!), azt tervezgetem, hogyan fogunk mindjárt szeretkezni, bár az akkor szokott jó lenni, ha nem tervezgetem, ezért aztán, mert megakadályozni ezt a kultúrrinyát nem akarom, más nőkkel való szeretkezéseket tervezgetek, amihez viszont nincs kedvem.

A vízesések közelében tehát ő dühös, én mélabús vagyok. A fű befogta a szoknyáját, nem bosszankodott, még mielőtt a bugyiját fölhúzta volna, lefutott a folyó partjára, a vízesés aljába, hogy vízzel kilögybölje. Te, kajabált fölfelé, lehetséges, hogy minden ember egy vízesés? És meglengette a szoknyáját.

   Egy nő (12)

Van egy nő. Gyűlöl. A szeme olyan szürke, mint az enyém. És minthogy az enyém olyan, mint a mamámé, ezért úgy pillantok az ő tekintetébe, mintha megérkeztem volna. A teste messziről, akár egy kislányé, közelről, mint egy agyagbánya. Széles a karja, málnás a szája. Szünös-szüntelen fenyeget. Hogy én csak ne aggódjam. Ő nagyon is jól van, kiváló állapotban. Hundert procent, és hátbavág, akár egy csínytevő kölyök. És úgy érzi, szerencsés csillagzat alatt született, hisz annyi csodás dolog történik vele, egyik a másik után. Nevezetesen? Nevezetesen éppen az én arcom. Ahogy az mizélni tud, ragyogni meg csodálkozni…! És őneki férfi még nem mondta, vagy így nem mondta, hogy köszönöm. De én csak ne aggódjam. Pusztán az ölét látom, se a széles karját, se a málnás száját, se a kislányos agyagbányát. Kí-írlek, kí-írlek, így sípol a hangom, sivít és könyörög. Erre gondolt? Ez a kírem volna a köszönöm? És ő azóta szédül, forog vele a világ, ez a gyönyörűség és bőség, és ő újra érez mindent, akár gyerekkorában, énekel a teste, dalol, danász, értsem meg, kinyílt, akár egy virág. Én csak ne aggódjam.

   Egy nő (13)

Van egy nő. Szeret. Csak ki kell várnom a soromat. Ha vacsorázunk, mindig van vagy hat-hét férfi rajtam kívül. (Mindig hét férfi van rajtam kívül, mindig ugyanaz a hét férfi, még az sem hiányzik, akinek múltkoriban lett öngyilkos az öccse; reggel bevásárolt, föladta a postát, búcsúlevél nem volt közte, majd kiugrott a tizedik emeletről, lakótelep.) Mind helyesek. A nőnek is ez a véleménye (jobban mondva, ez az ő véleménye, én csak osztom), oda-odasündörög hozzám, hogy a fülembe sugdossa, nézd, milyen helyesek! Büszke. A gazda szeme hizlalja a jószágot.

Jó éttermekben eszünk, szeretjük a halas helyeket. Ötből hozzávetőleg háromszor, de inkább négyszer halat eszünk. A tengeri halakat előnyben részesítjük a folyóvíziekkel szemben, a rácponty kivételével, azért az egész társaság rajong. Rendre én vagyok az utolsó, ki kell várnom a soromat. Várni, várni, mintha sose lenne vége az éjszakának és ellenkezőleg: mintha valaki azonnal, bármikor véget vethetne neki. Mielőtt eljönne az én időm. Várok én, ha várhatok. Hol a nulla a szívdermesztő, hol a végtelen. Hol, mondjuk, a huszonnyolc. Mindenkinek van valami indoka, hogy elém kerüljön. Ez mikor rosszul esik, mikor meg kiváltságosnak érzem magam (az előzenekarok, így valahogy).

Egyik társunk tengerész, dunai, de mégis. Nem problémázik, sokat és harsányan nevet, szeret a családjáról mesélni, a két kicsi lányáról és a feleségéről, akinek copfja van, két aranycopf. Mindazonáltal finom és érzékeny ember, érdekesen tud történetet mondani, temérdek tengerészeti szakszót és kifejezést használ és ezt élvezi is („ha délelőtt tizenegyig van legalább egy halásznadrágnyi kék folt az égen, akkor aznap lesz napsütés”), könnyen megsértődik („apám – mesélte – abba halt bele, hogy olyan makrélát evett, amely már járt Stockholmban”, értsd nem volt aznapi, de kuncogni tilos, arról nem is beszélve, hogy az apja nem lépte át Nyírbátor határát), és jó füle van a homályos célzásokra. Fiatalabb, mint én, széles vállú, izmos. Én még csak vastag tweed-zakóban láttam. Így képzelem el a fiatal férfit. Igaz, ha úgy hozza a helyzet, nem sokat teketóriázik. Ha már csupán hárman maradtunk, ami gyakorta megesik, ő, én meg a nő, legszívesebben kitessékelne a bárból. Mert a vacsora után járni kezdjük a várost, van két-három hely, melyet, mindig ugyanabban a sorrendben, fölkeresünk, blues és rock-and-roll ügyek ezek, enyhén nosztalgiázók, amire a tengerész meg a nő, fiatalabbak lévén, pofákat vágnak. A tengerész nem viccel – egyszer azt mondta: én nagyon sokat jelentek neki, ezt mindig elfelejted! –, de mosolyog, néha a karom is megszorítja, látszik, el akarja érni a célját: Te vegyél most egy taxit, és te menjél most te haza. Én is mosolygok és bólogatok: Hogyne, hogyne, csak el kell még telnie egy kis időnek, és még mindig bólogatok, mintha testvérek volnánk.

Meglep az elszántságom és kitartásom. Mert a végére ez derül ki, hogy elszánt vagyok és kitartó. Mert másképpen kezdődik. Inkább mintha afféle potyázó volnék, potyadékleső. Teszem azt, megsimogatom a föltűnően szép és gondolom drága zöld-kék  kasmírsálját (a nőét), és eközben rácsusszan a kezem a nyakára, ő meg erre gyorsan félrehajtja a fejét, és avval szorítja a kulcscsontjához a kézfejem, mint a gyakorlott üzletember vagy titkárnő a telefonkagylót. Máskor viszont, az est egy másik pontján, olyan vagyok, akár a magabiztos vadász, rutinos öreg cápa, aki tudja, az idő neki dolgozik, time is on my side, yes, it is, yes, it is, most erről fúj a szél, most innét, most meg eminnét, várni, lesni, szemmeltartani. Arra azért ügyelek, hogy a tengerész ne lásson mindent. Röstelleném, átlátna rajtam (főleg ahogy bazsalyogva ráhunyom a szemem a nőre), és ez hátrányos helyzetbe hozna.

Hosszú éjszakák ezek, húzódók, nagy belső és külső esetlegességekkel, meglepetésekkel, váratlan eseménnyel, de mindig ugyanúgy végződnek, hála Istennek. (A minapában összeverekedtek a kakasok, a tengerész meg én kimaradtunk, de azután ő meg a nő megpróbálta amazokat szétválasztani, így olyan lett, mintha ők is benne volnának. Láttam, ahogy tapogatják a nőt, a tengerész is. Egyszerre hárman csókolóztak, félpofára vagy hogy. Én a bárszéken ültem; ha rám nézett valamelyikük, tekintetükből könnyű gyűlöletet olvashattam ki. Úgy tudok ülni bárszéken, mint más fotőjben; ezt kevesen mondhatják el magukról.)