Egy nő (40)

Van egy nő. Szeret. Nem ismerem. Nem vagyunk bemutatva. Ott ül velem szemben a vendéglőben. (Ha úgy alakulna, sokat járnánk ide, megvetnénk azokat a párokat, akik ugyanazt rendelik, magunkat megvetni nem volna bátorságunk. Spárgahónap, ezt a szédülést nem részletezem. Beleennénk egymás tányérjába, etetnénk egymást; nem lepne meg, ha ez mások számára viszolyogtató volna.) Elképesztően sokat eszik, bizony zabál, csak úgy lapátolja magába az ételt. Fuj. Egyik fogást rendeli a másik után. Zümmög a combja; mint a lószőr, úgy karcol az öle. Szeretném megismerni. Elnevezem Amálnak, evvel is közelebb vagyok.

  Egy nő (41)

Van egy nő. Szeret, szeretem, gyűlöl, gyűlölöm. Olyan, mintha a feleségem volna. Fenyegető, minden fenyegető, veszélyes és kalkulálhatatlan, ami egyetlen hasonlattal leírható. Bár ez a nő a mintha embere. Mintha az volna. Oly vékony, akár egy madárka. Pihe. Ha a hátára teszem a tenyerem, érzem a szíve dobbanását. (Könnyű tyúkmelle van.) A lapockáját is érzem, mintha szárnyai volnának, szárnycsonkok. Ha viszket, megvakarom. Elegánsak a csontjai, amivel keveset mondtam. Gondolkodása erősen hasonlít néhai Andrássy Katinkáéhoz, Károlyi Mihály feleségééhez, amennyiben mindig az egész világ van a fejében. Kizárólag globális gondolatok foglalkoztatják, általános humanitárius föladatok, civilizációs gondok, ózonlyuk, kurdok, afgánok, csecsenek, Georgia, román lelencház, brazil őserdő, szerb koncentrációs tábor, szomáliai éhínség. A keze is pille. Úgy érint meg, mintha bogarak (rovarok, hagyjuk) mászkálnának rajtam. Ezért ha távol van, Erdélybe visz ruhát, Zágrábban szervez titkos szerb-horvát találkozót vagy Bécsben vonul föl ötödmagával a vízilovak védelmében, én a kertben járkálok, hangyabolyokat szemlézek, darázsfészkeket ellenőrzök (múltkoriban a postaládában telepedtek meg, bottal piszkáltam ki a leveleket), legyek és pókok (meglehetősen egyenlőtlen) csatáját kísérem figyelemmel, nem undorodom a fülbemászóktól sem (félni félek), s ha szezonja van (a spárgahónappal esik egybe), a cserebogarak közt tartok szemlét. Mindenhez elvi alapokon közelít, hozzám is, de még a saját csontjaihoz is, pedig azok a világ legfigyelemreméltóbb csontjai, az érzéki világ talpkövei. Tévedés, hogy mi szépen kiegészítenénk egymást, az ő elvisége, az én konkrétságom. Én fogdosom őt, ő tűnődik összefüggéseimben rólam. Én az ágyban, ő az agyában. Ez úgy hangzik, mintha rendben volna minden, volna híd, mondjuk, Föld s Menny között, pedig csupán a magyar nyelv kuncog.

  Egy nő (42)

Van egy nő. Szeret. De azért nem hal bele. Elegáns, karcsú fiatalember voltam, amikor egy ízben vittem neki hóvirágot, noha nem szoktam nőknek hóvirágot vinni (kardot se), mégis időről időre megesik, hogy viszek nőnek hóvirágot (ritkábban kardot). Ilyenkor legott, és újra meg újra váratlanul, lelkifurdalásom támad, az árulás zsibongató, mandulás érzése. Mikor erről beszámoltam, buzgón bólogatott, helyeselte magamra vonatkozó viszolygásomat. Evvel a tusakodással, mondta pedánsan, és vízbe tette a virágot, akár szerelmes is lehetnél belém. És sebtében, mirnixdirnix, fölrántotta a szoknyáját, hogy megmutassa a combját, a combja belső felét, a szétfeslett, fekete harisnyát. Iszonyatos látvány tárult föl, vad kráter, akár egy robbanás. Mintha tigris marcangolta volna szét. Az ember látni vélte a karmok párhuzamos pusztítását. Harisnyaszálak, fekete darabok lengedeztek a bántóan fehér hús fölött. Birokra kelek a tigrissel. (Azóta a legkülönfélébb alkalmakkor, március tizenötödikén vagy válogatott futballmeccsen, egy Bergman-film vetítésekor, A hetedik pecsét, némely női vérzés megérkezésekor vagy a 0-ás körgyűrű egy jelentős szakaszának befejezésekor vagy tüstént az aperitív után, avarégetéskor, mosogatáskor, pelenkázáskor, influenza esetén vagy ha riasztóan magas a triglicerid szint, a fűtési szezon kezdetén, Borisz Jelcin házassági évfordulóján, Péter-Pálkor, egy térdseb elgennyedésekor, valamint az öreg Baradlay halálakor – ismétlem meg a ragozás értelemszerű változtatásával: Evvel a tusakodással akár szerelmes is lehetnék beléd.)

  Egy nő (43)

Van egy nő. Gyűlöl. Szeretem. Megáll az eszem, olyan szép lába van. Ékes. Vagy csak a harisnyái? A füstszín meg az ezüstflitteres ragyogás meg a finoman divatjamúlt harisnyakötők? Mit bámulod?, horkan föl kevélyen, azt hiszed, oda van írva, ki vagyok? Pökhendin ingatom a fejem, bizonyos értelemben oda van írva, eztán ránézek egy combra… miszerint harisnyára, és tudom… Közbekaffog: Hogy ki fia borja! Bólintok, úgy bizony. Ez régen történt (elegancia, karcsúság). Hány milliószor akasztotta azóta a nyakam köré ezeket a lábait, hány milliószor fúrtam az arcom a füstszínű combok ezüstflitteres ragyogásába, és még ma sem tudom, ki fia borja. Nem is érdekel.