Egy nő (18)

Van egy nő. Gyűlöl. Momentán a Mein Körper, das Ferkel írást olvassa Reinhard P. Grubertől. Testem, a malac, mondja. Testem, a coca. Momentán, mondja, Indiában vagyok a testemmel. Csak azért jöttem vele, mert nem akartam egyedül hagyni. Annyi mindenen ment át szegényke az utóbbi időkben. Decemberben még a szegycsontját is eltörtem neki. Rossz néven vette. Be kellett vele feküdnöm a balesetibe. Az ellátásra nem panaszkodhatom, de ő, a testem, folyton fájdalmat okozott. Hagyd abba!, szóltam rá hangosan. De csak röhögött, és fájt tovább. Nem szándékosan történt, biztosítottam. Fájt tovább, ő nekem. Rendben, mondtam, elviszlek Indiába, mégpedig Goába, ott majd rendbe jössz. Ott vannak a hippik, ott mindenki rendben van.

Most itt vagyunk. Mindennap kiviszem. Fedetlenül lehet ő maga. Titokban teljesen le fog barnulni. Már a reggeli előtt úszunk. Majd teát készítünk kétszersülttel, ez a reggeli. Délben rányomunk egy kis kakaót a napsütésre, nehogy már azt mondják, hogy habókra jöttünk Indiába. Beindítjuk a plafonventillátort. A testveríték vacog. Forró, hideg, forró, hideg. Én egy sört kapok, ő a ventillátort.

Megint beteg. Tudtam volna, nem jöttem volna. Folyik az orra. Már négy nap s éjszaka folyik, jóllehet az folyt a legkevésbé, minden, csak az nem. Mivel érdemeltem én ezt ki? Künn a ragyogó indus nap, belül ez a taknyozás. A gyöngyöző verítéket gönnoltam neki, ha már én nem mehetek ki. Otthon köszvénnyel szokott próbálkozni, de ez itt nem megy, túl meleg van, kevés a disznóhús, kevés az alkohol – itt még a legvacakabb test se bír egy köszvényrohamot összehozni. Négy nap múltán vége az orrfolyásosdinak. Nem vagyunk mi nyirkos ormányú disznók. Lé nincs több.

A testem egy coca. Mindent elfogad, amit kap. A Fenny az egy pálinkaféle, és még ettől sem riad vissza. Hal, rizs, tojás, zöldség, banán, kókuszdió, mangó – csak elé kell tennem s már zabálja. Sör, tea, pálinka, limcsi, tej – s már vedeli. Válasz helyett röfög a disznó. Büntetésül elintéztem neki egy leégést. Két óra mozdulatlanul a déli hőségben a homokban, a strandon, a strandhomokban.

Csak hogy ne felejtsük el, ki az úr a háznál. Mert tudok én másképp is beszélni. Kimutatni a fogam fehérjét. De érjünk haza (a jegy megvan, több pénzt nem kap, úgyhogy jönnie kell velem)! Fogunk mi még itt más húrokat is pengetni, ha azt hiszi, cicázhat velem! Majd kap jógagyakorlatokat pörkölt helyett! Három napos csillagtúrát kocsmázás helyett! Bordásfalat fasírtos kenyér helyett! Bicikli kontra tévé! Szauna kontra szex! Felsőstájerország kontra Toszkána!

Már a harmincnyolcadikban van, a testem, és úgy tesz-vesz, mintha huszonkettő volna, a ganéj. Agyő Goa, fáj a tél. Otthon beíratom egy nyugdíjasklubba, majd elmegy a kedve a huszonkettőtől! Ha kekeckedik, még a TIT-be is elzavarom! Korareneszánsz kezdőknek. S ha még mindig azt hiszi, hogy ő szopta hegyesre a piramist, akkor átvesszük Immanuel Kantot, betűről betűre, különös tekintettel a kategorikus imperativuszra. Meglátjuk. Most még heherészik, de jön még kutyára dér. Otthon, coca. Ki tudja, tán át kell állnunk a makrobiotikus élelmezési rendszerre. Vagy benyomlak a Jehova tanúi közé, akkor aztán nincs véradás! Van egy-két ötlet a tarsolyomban. Csak a hasat ne, azt ne! A nyelvet lehet, azt öltögetheted, de ne a hasat! Coca! Hányszor mondtam már neki: bármit, csak ne a hasat. Illetlenség. Obszcén. És szégyentelen.

Hogy? Egy sört? Nem és nem. Ezt a Caju-Fennyt? Szóba se jöhet. Hogy csak egy kicsikét? Ismerlek, szép maszk, így kezdődik. Az orr végett? Úgy, hogy ettől meggyógyul… Rendben, de jaj, ha nem stimmel. Rendben, egy sör, egy Fenny, és egy hét múlva otthon vagyunk. Csak várd ki. Más húrokon lesz itt játszva, coca. Otthon.

Gruber, mondja most a nő. Hogy-hogy Gruber és mért? Szétkapcsol. Tényleg Indiában volna? Lehet, hogy ez az új teste, a Gruber? Mindig valami meglepetéssel állít be. A coca helyett a Gruber? Milyen húrokon lesz itt játszva? Legyen a Gruber.

  Egy nő (19)

Van egy nő. Szeret. Azt szeretné, ha vékony volnék, gizda, azután ügyetlen és fehér bőrű, valamint vörös hajú. Ez esetben így szólna hozzám a lefojtott szenvedélyesség jellegzetes harákolásával: Majd megeszlek, úgy szeretlek. Valamint: Megőrülök a maga csenevész testiért. Bíbor haját imámba foglalom. Pedig nem notórius imádkozó. Metafizikai hőbörgés. Főként a Világ teremtése foglalkoztatja, a mivégre. Hogy mi szüksége van az Úrnak a Világra. Mi hiányzott az isteni létezésből, hogy meg kellett bolygatni a teremtéssel? Mert bolygatás, azt ismerd el! Tán a bíbor, az hiányzott, de kussoltok. Régi arca van, régi, archaikus időből néz ide. Görög, őket látom benne, a sötétségben, erőben, harmóniában. A szeme mintha egy szoboré, Junó vagy mi. Héra, különálló öklömnyi drágakövek. Őt viszont zavarja, drágakő? és vadul forgatja, gülü, gülü, gülü! Az önbizalma nullán áll, rajongásomat gyanakodva fogadja. A tizenkilenc centiméter átmérőjű gömbfa, ha eladod, húsz, ha veszed, tizennyolc. Ha jó vevő találkozik jó eladóval, kiegyeznek tizenkilenc tájt. Ezt hívják üzleti tisztességnek. Hogy ezt az ő drágánál is drágább apja magyarázta volna neki, közvetlenül a háború után. Vékony? ügyetlen?

  Egy nő (20)

Van egy nő. Gyűlöl. Apró, akár egy törpe, egy nagyobbacska törpe. Van benne valami klasszikus, kis-klasszikus, olyan, mintha 70–80 évvel ezelőtti volna. Régi szépség. Szexepilje van, ez a helyes kifejezés. Ha rám néz, elvörösödöm. Ha ránézek, elvörösödik. Satöbbi.

   Egy nő (21)

Van egy nő. Szeret. Szeplős és köszvénye van. Teli van szórva az orcája szeplővel, „a Nap áldottan arany harmatával”. Vöri, tüzes, így csúfolták gyerekkorában. Ám amint elhagyta tizenhetedik esztendejét, fordult a kocka, ámulták-bámulták az emberek a pettyeket, akár valami rejtjeles, titkos üzenetet. Úgy érzem, gyűlöl. Nem tudom, szerintem, kielégíteni. Kezdetben, a kezdetünkben, lerohantam, támadtam, dolgoztam, hajtottam, hogy úgy mondjam, csattogtattam a kardom, vitézek, mi lehet?!, ő vidáman csóválta a fejét. A vidámságtól megijedtem. Pedig nem féltem a tehetetlenségemtől. Akkor azután elengedtem magam, lassú lettem, megengedő; figyeltem a testünket, mit akarnak, és engedelmesen követtem őket. Ez, szerintem, jól ment, én mindenesetre jól éreztem magam, és meg voltam lepve, hogy ő nem vagy nem annyira. Viszont eltűnt a vidámsága, ami megnyugtatott. Viszont megszámoltam többször is a szeplőit, és sosem kaptam ugyanazt a számot. Engem nem lehet megszámolni, mondta hetykén.

A köszvény mellett két esetet említek. Minthogy nemrégiben, mintegy mellékesen, nem kritikusan, szelíden és, én úgy éreztem, ezért is jegyeztem meg, szomorúan azt mondotta, hogy újabban valami méltóságtelj volna rajtam, ezért amikor arra az alig nagyszájú, inkább jókedvű, kedélyes mondatomra, hogy ma, aznap, jó napom volt, ő azt válaszolta, hogy ez hallatszik is a hangomon, akkor rákérdeztem, hogy ez most ismét kritika volna-e, amire ő nemmel válaszolt, ó, nem, nem is mernék. Ezt nem értettem. Jobban az ő maga bizonytalanságáról volna itt szó, mondta, az előző nap hosszan beszélgettek a barátnőjével az úgynevezett élet úgynevezett mélységeiről, és eközben mélabús lett. Vagy melankolikus. Ő egyébként úgy véli, úgy hallja, hogy a mélabú a személyes, a melankólia meg az általános. Vállat vontam. És ezért vagy mélabús? Emlékszem, hogy meghökkentem a rövid, tárgyias válaszától, dehogy, miattad. Beleizzadtam, én marha, elsőre még örültem is. Jegyezd meg, mondta egy másik alkalommal, egyszer s mindenkorra jegyezd meg – ekkor rám pillantott és én ujjongva mindent megjegyeztem, majd így folytatta –, szóval sétálj, egyél nagyokat, és gondolj a testedre.

Ami a köszvényét illeti, nem volt tipikus, amennyiben a húgysavszint, mely rendes körülmények közt hű hírhordozója a betegségnek, nem mutatkozott különösen magasnak, így amikor az első fájdalmak jelentkeztek, a bal boka rejtélyes fájdalmai, akkor a húgysavszint megállapítása után kizárták a köszvény lehetőségét, és elkezdődött az az orvosi mellébeszélés, ínhúzódások és meszesedések balszerencsés egybeeséséről, mely már a szemekből, az orvoséiból leolvasható. Szerencséjére bedagadt a térde, csak úgy, egy vendéglőben. Kérte, nyúljak az asztal alá, és győződjem meg, hogy a térde ott lent, alul, a sötétben, mintegy titokban, dagad. Meggyőződtem. És amikor harmadnap le kellett csapolni, akkor kiderült, hogy a csapolás, a lé, telisdeteli van ezen gonosz húgysavkristályokkal.

Búcsúzáskor keresztet szokott rajzolni a homlokomra, mint a nagyanyám.