Egy nő (51)

Van egy nő. Sz. Volt, van egy volt férje. Ha gondolok rá, ritkán, így gondolok rá: a férjünk. Ha megkérdem tőle, hogy a volt férje szerelmes-e még belé, ingerülten vonogatja a vállát, és azt mondja: nincs most jól ez a szegény Karsai. Ez a férj neve.

Nem talál nőt magának, valakit, társat, noha nagyon is attraktív férfi, magas, elegáns, karcsú, fekete, olyan szilágyijánosos, most néhány kilót magára szedett ugyan, ám ez csupán annak föltűnő, aki régebbről ismeri, mintegy folyamatában. Elveszítette a magabiztosságát, sőt többet: a nyugodtságát. Mindezt harsánysággal pótolja. Egyetemi ember, olasz szakos, mindent tud az olaszokról, az olasz barokkot. De úgy tudja a mindent, ahogy más eszik, szeretkezik, olvas vagy futballozik vagy sétál. A lélegzik az sok volna. És amit tud, azt fölöslegben tudja, túlhabzásban, több mint mindenestül, tehát nemcsak azt, hogy az a Zrínyi-levél, amely új szempontokat ad Pázmány megítéléséhez, s amelynek nem egészen szöveghű másolata a fraknói vár levéltárában van, az melyik piemonti falucskában lelhető föl, nemcsak azt, hogy ott a plébánián kell keresni, hanem azt is, hogy kizárólag délután érdemes odamenni, viszont nem három előtt, mert akkor a tisztelendő úr még szundikál, és nem öt után, mert akkor meg már olvas, és ha Istent ösmerünk, nem fogadjuk el a fehérborát, melyet mézes-mázos (olasz) szavakkal tukmálna ránk, csakhogy elterelje a figyelmet a vörösről, mely kitűnő, azonban sajnálja idegenektől. Tudása egyetemes (tényleg: olykor kirívóan katolikus színezetű), pontos (filológiai fecsegés) és szórakoztató. Látszik, együtt van a fejében Zrínyi, az egész XVII. század, a piemonti pap, a vörösbor íze meg az a pillanat, amikor minderről beszél.

Ha mostanában összefutok vele, ritkán, másképp beszél. Nem is tudnám megmondani, most mi van a fejében. Picsa, azt állítja, hogy tele van az agya picsával, más nincs is benne. Így beszél, de nemcsak négyszemközt, hanem társaságban is; kedvvel használ olyan szavakat, mint az említettem picsa vagy a fasz, a kibaszott meg a hígfolyás. Élvezkedve ejti ki őket, minthogy azonban manapság nem létezik (nincs) megbotránkoztatás – megrökönyödés is csupán figyelmetlenségből, fáradtságból vagy udvariasságból, netalán szerelemből –, nincsen egy másik világ, egy másik part, ahonnét emez nézhető, ahonnét reményeket lehetne kovácsolni, ahonnét megnevezhető az ellenállás, a szembenállás, ahonnét néven nevezhető az arcátlanság, nincs, nem lehet, ezért mindez kínos, lágyan zsenánt, taknyosan kellemetlen. Nincs nője, ez jut fensőbbségesen az eszembe, ami nem is födi a valóságot, nagyon is van nője, női vannak, cserélgeti őket, éppen feleségül vett valakit, nem jósolok neki hosszú időt, láttam, ahogy szégyenkezik, szégyelli az urát – épp egy kollegina, úgymond, hígfolyásának az alsóneműre gyakorolt hatását ecsetelte –, jóllehet, ha büszke volna férje leírásának tagadhatatlan furorjára, az ecsetelés ötletes részletességére, akkor se volna esélye.

A nővel, mondjam most így, a volt feleséggel, egyre többet beszélgetek erről a Karsairól. Légmelle van, ez a legújabb, most evvel fűzi a nőket, mesélem, részint a részvétükre játszva, anyai reflex, légmell, súlyos, részint a játékosságukra, a gyermekire, légmell, könnyű röppenés. Ez a helyzet most evvel a szegény Karsaival, mesélem. A nő hallgat, el fogok menni ebből a házból, mondja aztán nyugodtan, mintha a sótartót kérné vagy ilyesmi.

  Egy nő (52)

Van egy nő. Gy. Tesz-vesz, forog, kiszalad a konyhába, beindít három háztartási gépet, a mikrohullámot, a sütőt, a mosogatót. Pirítóst is csinál. Arcokat vág, mintha egy néma filmben. A gépek sorban jeleznek, villognak, füttyentenek. Az egyik én vagyok, a férfiak sherryt isznak, egy régi, ritka spanyol fajtát. Egészen elbódulnak tőle, olyan édes, olyan szerteágazón édes, beleszédülnek. A belső, kulcsra zárt szobában csecsemő kígyóval tusakodik; nővére rezzenéstelenül nézi, keze lassan mozog az ölében. A nő most a kagylókat melegíti rizzsel, rákdarabokat hajigál hozzá. Bort választ, megterít. Esznek. A férfiak dicsérik az ételt. Nem túl száraz?, kérdi a nő színészkedve. De igen, suttogja az egyik férfi a tányérjába. Hány ilyen kérdést lehet maguknak föltenni? A férfiak nem válaszolnak, a nő lerámol, a férje segít, sajtot hoznak. Finom. Vége van az estének. A nő az asztalra borulva zokog, a két férfi, az egyik én vagyok, a másik értelemszerűen a férj, telepakolja az immár üres mosogatót. A kígyó még mindig a csecsemővel küszködik. A nővére magába szenderült, az ajka édes, mintha sherryt ivott volna. Én már ekkor nem vagyok a házban, és nem is gondolok a házra.

  Egy nő (53)

Van egy nő. Szgy. Nem akarok veled beszélni, kiáltja. Nyilván úgy érti, hogy még beszélni se akar velem. Ha epikusabb volna a történetünk, azt mondaná, azt mondta volna, hogy már beszélni sem akar velem. Vagy így értené. Hogy történt, ami történt, s most már nem. De nem. Hanem van, ami van, tehát semmi, még beszélni sem. Azóta én beszélek hozzá (mintha vele), szakadatlan beszélek; addig sem hagy el. Látom, a levegővétel szüneteiben elinalna. Ezért megváltoztattam a légzéstechnikámat.

Egy idős színésznőtől veszek órákat. Alig van haja, egészen kiritkult, elöl ki is hullott, följebb mászott a homloka, tágas, férfias homloka lett. Vagy a szerelmeiről beszél, szépen és szabadszájúan, vagy a légzéstechnikáról. Szabadszájúsága meglep, valódi szabadságra utal, ezért van benne valamicske szemérmesség. Színpadon már nem játszik, nincsen kedvem, mondja, nincs kedvem megmutatni magam. Vanitatum vanitas, mondom, hülye, mondja. Nem sértődöm meg, olyan mintha a hajamba túrt volna, hülye. Nem, a legkevésbé sem hiúságból nem lép színpadra, valóban pontosabb világot jelentő deszkákat mondani, oda nem lép. Nem a hiúság. Ő ugyan jó nő volt nő korában, de szép sosem, nem is dögös vagy érdekes, hanem a szenvedély látszott rajtam, angyalom, lerítt rólam a vágy. Azért voltam jó nő, mert jó palijaim voltak, ez látszik az emberen. Nem rendített meg az öregedés, ötvenéves koromban elsirattam a seggem, ennyi történt. Hanem elfáradtam, angyalom, ez ilyen egyszerű, és leszarom a közönséget. Ha érdekelne a világ, akkor érdekelnének a világot jelentő deszkák. Leszarom. Te! én mindenkit leszarok, mondta diadalmasan. Engem is?, pillogok, akár egy kisfiú. Bizalmas vagyok, mintha ismerném, pedig csupán ez a heti két óra van köztünk, kétszer hatvan perc, nem néz az órájára, egy idő után egyszer csak azt mondja, no mára ennyi elég volt. És ez mindig pontosan hatvan perc. És sosem kell mondatot megszakítania, gondolatfutamot sem, magamagától véget ér az óra. Gondolom, ez is légzéstechnika dolga. Téged is, hát hogyne, téged is leszarlak, angyalom, de ne duzzogj ezért, ehhez neked semmi közöd, ez az öregség. Az öregség a kopás; megkopás, lekopás, kikopás, az öregség a kikopni a világból. Nincs hely, mert nincs erő a helyezkedéshez. Vagy kedv. Nem önzés, magamat is leszarom. Ez az a luxus, ami miatt nincsen hely. Kezdetben ezt élveztem, ez sem érdekel, az sem, szinte habzsoltam, ettől is független vagyok, attól is… De hogy mindentől?! Hogy semmi?! Éreztem én, hogy baj lesz, amikor lelappad az én farocskám. Az van a nyelvemen, mért nem lesz akkor öngyilkos? Azt hiszem, tudja, hogy ezt nem kérdezem, csak leszarja a lehetséges válaszokkal és tettekkel együtt.

Össze-vissza beszélek mindenről a nőnek a megjavult légzéstechnikámmal, Európáról, a kunokról, bűnbánó Magdolnáról, Szentkuthy Miklósról, Bolyai Jánosról, a hasáról, az ehető virágokról, a csigákról, rólam, róla, nem beszélek az öreg színésznőről. Főként róla, a nőről beszélek, nem mintha ettől megenyhülne vagy meghatódna vagy jobban figyelne, lebilincselődne, nem is várok semmit, szeretek róla beszélni. Mindenek fölött a testéről. Záporoznak a hasonlatok. Olyan vagy, mint egy századvégi képeslap. Azokon a barnás fotókon látható ilyesféle has, ez a picit lágy, őrjítő, puhácska párna. Mintha lett volna akkoriban a testeknek valami ártatlansága, amit később már nem látni. Tán hogy nem voltak ennyire dresszírozva, mint manapság, csak úgy növekedtek maguktól, és ezért a természet ártatlanságát vetítjük rájuk. A vízesésekét! A kövér az kövér, passz, nem elhízás. Ezeken a kopott barna képeken meg rajtad látom… vegyünk egy példát… a fenéknek ezt a sokaságát, amely azonban mégsem… mégis tömbös… nem keszeg, nem valag, érted… A mozgékonysága miatt? A combok ugyanez zöldben. Mintha nem volna izom benne, mégis márványos. Se izom, se háj. A hús tenné? Gyanakodva méreget, mit akarhatok vajon. Viszont én nem akarok semmit – eltekintve attól, amit úgyis tud, hogy ne hagyjon el –, szeretem nézegetni a testét. Imitt-amott megcsókolom, inkább puszilom, rendszertelenül, bele-beleharapok, a combjába, a vállába, a csuklójába, a hasijába. Mintha egy szobor kelt volna életre. A szőre is milyen selymes! A színésznő tegnap azt mondta, hogy ennél már nem lesz jobb a légzéstechnikám. Kidob hát? Nem válaszolt. Idétlenül vigyorogtam, meg voltam ijedve, el fog hagyni, gondoltam, ez az első jel, női szolidaritás. Maga sosem öregszik meg, hadartam. Csönd. Mondjak még ilyeneket? Úgy értettem, hogy a jövőben, az idők során mondjak-e ilyeneket. Már mért mondanál? Hát hogy beveszi-e az ilyeneket vagy se. Hogy kinevet-e vagy örül. Mert úgy hallom, a nők minden ilyen zagyvaságot bevesznek. Jól hallod.