Egy nő (54)

Van egy nő. Gysz. Ha a közelében vagyok, a hónalja nyirkos árnyékában, a szemöldje torzsáin, a végbélrózsán, az ínjai rezgésében (térdhajlat, Achilles, nyak, kézfej), a köldöke kútjában, fara játékában, úgy érzem, nem ismerek senkit és semmit, és ismeretlen helyen tartózkodom. Semmit nem vagyok képes megjegyezni, csak őt. Ránézek az órámra, hogy mennyi az idő, s mire fölpillantok, elfelejtettem, mennyi az idő. Ettől szédülök, káprázik a szemem, zsibong a jobb karom. A térérzékelésem is megváltozik. Óvatosságból-e, nem tudom, mintha mindenki vánszorogna. Mintha vánszorgó halottakat látnék. (Tehát még az sem eldönthető, hogy a vánszorgás gyors-e vagy lassú.) Egyedül ő él. Én is lassabban mozgok. Őt ez idegesíti és nyomasztja, az, hogy például szünös-szüntelen lemaradok. Azt hiszi, el akarom hagyni. Olyan lassan emelem a lábam, hogy tényleg el kell ezen gondolkodnom.

  Egy nő (55)

Van egy nő. Szsz. Kizárólag klasszikus kávéházakban („a magány trónusain”) hajlandó velem találkozni. Most meghízott, és a fogaival sincs minden rendben, de nehéz volna megmondani, mi a baj, csattogtatja és szeszerészik, valami nincs rendben, mondogatja. Ügyel, hogy szabályos párbeszédeket folytassunk, lényegében a hely, idő, cselekmény hármas egységére ügyel. Ha elhallgat, azt mondom, ó milyen furcsa a hangja. Senki nem segít, mindenki akar tőlem valamit, elvesztettem a fejem, és ilyenkor mélyebb a hangom, magának jó füle van. Igen, válaszolom, magának senki sem segít. Mindketten rám gondolunk, ő szeretettel, én egyelőre közömbösen.

  Egy nő (56)

Van egy nő. Gygy. Szerintem öreg, szerinte nem, de ez nem vita tárgya közöttünk. Műselyem blúzokban jár, csiricsáré színekben. Fösti a haját (szalmasárga). Bolyhosodik a melltartópántja. Töredezik a lábkörme. Olyan, mint egy pincérnő, vonzó és izzadságszagú. Kávészagú is. Szereti a pénzt és a testet, a saját testét is. Nincs kivétel, blúzai mindegyike szűk, a vállaknál, a felsőkarnál feszül és húzódik. A mellbimbója pedig kiböki a selymet. Műselymet. Az egész világ ezt nézi, nő, férfi, gyerek, fölnőtt, öreg, fiatal, katolikus, protestáns, szegény, gazdag, liberális, konzervatív, fehér, fekete, katona, civil, gerincesek, gerinctelenek, hívők, ateisták, buzik, heteroszexuálisok, költők, prózaírók satöbbi. Ezt azonnal megértettem, ezt a hegyesedő gombot, kizárólagosságot, kiszolgáltatottságot és egyetemes lehorgonyzást (és az én sajátos helyzetemet is, amire azonnal kitérek). E bökés kötötte őt a létbe. Ezt megmondtam neki. Pontosabban jóindulatúan figyelmeztettem rá. Nevetni kezdett, hahotázni, mintha valami grandiózus bókot kapott volna tőlem, főleg hogy a létbe. De én nem bókoltam, javamra akartam fordítani a helyzetet. Kicsikarni, a kurva életbe. Rajtam kívül, és belehajoltam a nevetésbe, senki nem látja a lenőtt haját, az ízléstelen cuccait, az elnyűtt alsóneműit, a gombás lábkörmét, mindenki azt az őrületes bökést látja, senki nem látja rajtam kívül őt olyannak, mint egy lepusztult pincérnő, vonzónak, izzadság- és kávészagúnak, azaz senki nem látja őt olyannak, mint az élet.

Fitymálva néz rám, legyek hálás? Szeressek beléd? Vagy efféle? Hogy én a világ szemében csak ez a kettő bökés vagyok? Jól van. És te mi a kisfaszom vagy? De jól megvagyunk, a bökés meg én, nincs vita közöttünk.

  Egy nő (57)

Van egy nő. Sz. (Szeret.) Nyárra kivirul. Ahogy a napfénytől májusban a reggeli cserebogarak: felolvad a dermedtsége. Színes, harapós szoknyákban jár, nem fél a korához alig illő miniktől, igaz, látványosan látványosak a lábai, a könnyű blúzok, akár a vitorlák – csak úgy lebeg mindene. Nem borotválja a hónalját. Erős dohányos, sárga az ujja; időről időre, nem tudom, milyen konkrétumoktól indíttatva, megpróbál leszokni, ilyenkor kínlódik, amire felettébb büszke. Azután megtörik, és kéri, fújjam rá a füstöt. Féltékenynek kéne lennem erre a kékes kanyargásra, úgy hunyja le a szemét, úgy szívja magába. Többször mélabús, amit én a magam durva, otrombán egészséges módján rosszkedvnek értelmezek, és próbálom fölvidítani. Tévedésem azonban mégiscsak kicsalja az odújából. Egy varázslóra, úgy mosolyog rám. Én meg báván vigyorgok, megelégedetten. Más kérdés, hogy itt is érvényes lehet valamiféle megmaradási elv, mélabúállandó, mert a vidítás mégis nehezemre esik, s ahogy ő kifelé, úgy csúszom én megállíthatatlanul befelé ebbe a másik, sajátmagunkból tákolt odúba. Ő nem próbál engem vidítani. Ellenkezőleg, ostoroz. Kijelenti, komolyan akar velem beszélni. Jól tud velem komolyan beszélni, el tudja hitetni, hogy nem rólam van szó, hanem a komolyról, így kevésbé szégyenkezem. Sőt, nem is szégyenkezem. Nehezebb a helyzet, ha mélabús, és úgy akar komolyan beszélni velem. Tüstént magázni kezd például. Az ágyban is. Azt mondja: Maga az én hazám. Egy biztos pont. Magában révbe értem. Ahelyett, hogy röhögnék, lehajtom a fejem, és arra gondolok, mennyire szeretem őt. A szeretet mint gondolat – gyalázatos! Az évek során egyre sötétebb a bőre. Vagy foltos? Inkább árnyékos. Beárnyékosodott a teste. Egy kakast sétáltat pórázon, akár egy kiskutyát. Mindenhová magával cipeli, bevásárolni, étterembe, pályaudvarra, repülőtérre. Közben gügyög neki. Nem szeretem a kakast, Charles a neve, Sárl.

  Egy nő (58)

Van egy nő. Sz. (Gyűlöl.) Ha amikor kilép egy vendéglő ajtaján s helyből rágyújt, én már kérdezem is: Mért? Vagy ahogy nyújtózva elfordul tőlem, reggeli ragacsban, és az ébresztő óra mellől még vakon kitapogatván fölemeli a cigarettát és a gyufát, nyomban kérdezem: A hanyadik ma? Próbálok az értelmére hatni, az orvostudományra hivatkozom, a rákstatisztikákra, a látványos tüdőfölvételekre, melyeken jól kivehető a lerakódott kátrány (talán kátrány), fekete jégvirág. Fölhívom a figyelmét a környezetvédelem fontosságára. A gleccserek neked smafu? (Néha úgy érzem, azt sugallja, tekintsem magam gleccsernek. Máskor meg smafunak.) A gleccserek napjai meg vannak számlálva. Árva szegény gleccserek, nevet, és az arcomba fújja a füstöt. Én a megjegyzéseimet, tudákos kommentárjaimat, kellemetlenkedő kérdéseimet, fintoraimat, folyamatos, gúnyos figyelmemet nem bosszantásból borítom reá, és evvel ő is tisztában van, tudja, hogy engem az ésszerűség vezérel, az, hogy győzelemre segítsem az ésszerűséget, és noha elvileg támogat – hisz duhajkodva belebólogat a számba –, időről időre mégis elege lesz, a következetesség, bármi is a tárgya, hosszasan nehezen elviselhető, kiborul, és megvető, fitymáló mozdulatot tesz, ami azonban, váratlanul, engem is szíven talál, megalázottságot érzek, amit nem hagyhatok annyiban, hiszen mit kellett volna nekem másképp tennem, nem is hagyom hát, hogy kisurranjon mellettem, én meg ugye maradjak ott egymagamban az ajkamra forrasztott szókkal, hápogva, nem, azt már nem, kisanyám, dulakodni kezdünk, erősen szorítom a csuklóját, látom az arcán a félelmet, ettől elszégyenlem magam, látja arcomon a szégyent, ettől dühre gerjed, a dühétől felbátorodom, ott talán azért mégsem tartunk, és megint megszorítom a csuklóját, fáj neki, fölszisszen. Mindez alig segít a gleccsereken.