Egy nő (27)

Van egy nő. Szeret, nagyon szeret. Szünös-szüntelen, kitartóan elkésik. Késésben van. Várat magára. Az apjával ebédelt, mondja, az anyjával temetőzött, mondja máskor. Az apja így, általa üzen az anyjának és viszont. Kis postásom, mondják a szülők. Tanulj a mi életünkből, teszik hozzá még foghegyről. Várok rá. Ülök és nézek magam elé, igyekszem az időt egyenlő rekeszekbe szorítani, vagyis igyekszem megszámolni, mérőszámok igájába hajtani; ha sok is, így nem végtelen. Vagy az ablaknál állok (a hamarabbi látás végett). Vagy addig is nevelem a gyerekeit. Azok, az anyjuk nyomán, az örömre vannak beállva, én igazságot kínálok nekik. Egyszerre vagyok szigorú és elnéző, aprólékosan kisszerű és lezseren nagyvonalú. Merev fasz és tündöklő felnőtt. Olyan, mintha az apjuk volnék – úgyhogy evvel sem vigasztalhatom magam. Szeszélyesen szabok ki büntetéseket, s ugyanígy oldom fel őket. Olyan szívesen bocsátok meg… El tudok tekinteni attól, hogy igazam van (de ettől, természetesen, még igazam marad). Atyai nagyanyám három-négy napra terjedő büntetéseket is tudott adni, fenyegetés, sértődés és acsarkodás nélkül. A mai szülő képtelen büntetést elhelyezni az időben; fenyegetni tud (jövő), megsértődni (múlt) és acsarkodni (jelen). Azután csöndben átvesszük a háromszögszerkesztéseket és a szarvasbogárt, és kellemetlenkedő kérdéseket teszek föl Magyarország hegy- és vízrajzát illetően. És ápolom a nagyobbik tüszős manduláját. Mikor jobban van, elmegyek vele farmert vásárolni. Kész cirkusz. Kis idő múltán beáll az élet rendje: az egyikkel ebédelni járok, a másikkal temetőzöm.

Valójában várok. Minden tevékenységem, szavam és mozdulatom alatt a várakozás iszapos, lápos mocsárvidéke húzódik. Lapul, mint egy vadállat. Ábrándozással etetem, mintha bizony vegetárius volna. Elképzelem, amint a nő (aki van) az apjával ebédel, az apja prézsmitál a lehetetlen árak miatt, soha nem ő állja a cechet, a házi kosztról elmélkedik („ó, a magánháztartások!”), a felesége főztjére emlékezik (a tavaszi galuskás borsólevesre meg a töltött dagadóra) és erre emlékezteti a lányát is, aki, mint mindig, teljes személyiségét beleveti az evésbe, komolyan eszik, megfontoltan, keresve, majd megadva a módját, mindennel, ami az érzékiség birodalmába tartozik, ilyen szeriőz a viszonya, velem is úgy bánik, avval a tisztelettel és emelkedettséggel, ahogy egy töltött padlizsánnal. Fontos vagyok, akár a petrezselymes újkrumpli avagy a lazacparfé; helyzetem előkelő voltát nem értékelem kellően. Elképzelem, amint az anyjával a temetőt járja, két nő az alkonyi esthajnalban, ez így nem lesz jó, vagy alkony, vagy esthajnal, végiglátogatják az anya volt udvarlóit, ez hogy tudott valcerezni!, kedves hólyag, az mekkora kártyásnak tudhatta magát, emez milyen gazdag!, steinreich, német az eredetiben, ők mind a szeretőid voltak? ugyan, legyint, csak az a te szerencsétlen apád.

A képzelgés szinte észrevétlen vált aggódásba. Hogy valami baj érte. Elütötte egy katonai konvoj. Nyilván nekem kell a gyerekeit fölnevelnem. Hát jó. Végül is föláldozhatom magam. Föl fogom áldozni magam. Erre teszem az életemet. Vagy az sok volna?, megkeserednék, és annak a gyerekek innák meg a levét? Nem adok föl semmit, mégis ellátom majd őket. (Ellátom a bajukat, lám, a tragédia nem ölte meg a humorérzékem.) Nézzük reálisan. Nyilván föl kéne valakit venni, afféle házvezetőnőt. Egy házvezetőnő… Macerás, ott vagyunk, ahol a part szakad. Jobb lett volna, ha a gyerekek is ott vannak vele az autóban. Frontális ütközés. Politikai botrány, a belügyminiszter szabódik. Én még birkóznék itt a semmivel. Mikor ezt részleteiben kidolgozva elképzelem, kiderül, hogy ez ugyanaz a birkózás, mint most, a birkózás a mindennel. Jobbára ekkor érkezik meg, de ekkor már késő, újra meg újra.

  Egy nő (28)

Van egy nő. Szeret, nagyon szeret. Furtonfúrt máshoz megy hozzá. Az esküvőt követően hosszasan zokog a vállamon, hogy milyen nagy ribanc. Derűsen helyeselek. Amúgy minduntalan befektet. Start-hiteleket vesz föl, és kacéran engem is erre biztat. Legalább 43-as lába van, a lábkörmei töredezettek.

  Egy nő (29)

Van egy nő. Szeretem. Akkora, mint egy szekrény. Mint egy bérház. Egy hegy. Bivaly. Ha pofán vágna, kiszállnék az ablakon, de hát mért vágna pofán. Furtonfúrt ügyeket intéz, telefonoz, intézkedik, faxol, bétéket vagy miket alapít, és köze van valahogy az áfához is. Az ágya a kapitányi híd, onnét adja az utasításokat. Nem hord bugyit. Hason fekve telefonoz, az egyik combját felhúzza a hasa alá, ettől a szoknyája is följebb csúszik, olykor látni engedve a setét árnyékot ott. Árnyék, így hívom. Például azt mondom: Hát itt ólálkodol, árnyék? Ha jókedvem van, fölkurjantok: Árnyékáért becsüljük a vén fát! Meg azt, hogy míg az ember árnyékot vet, mindig lesz nyomorúsága! Szárnyalok a látványtól. A telefont a fejével a vállához szorítja, hogy a keze szabadon maradjon, gyakorlott üzletember. Gyors eszű, szőke, szeret. Kérdi, szeretem-e; közben persze jegyzetelt. Most erre mit mondjak. Na kispofám? A szóhasználata egy hatvanas évekbeli huligánéra emlékeztet. Kívánlak, válaszoltam zavartan. Úgy nézett rám, mint aki nem érti, miről beszélek. Föláll a farkam, magyaráztam. Láthatóan várakozó álláspontra helyezkedett. Amíg te telefonozol, márpedig te többnyire telefonozol, addig én kívánlak. Telekkönyvileg okézva?, brummogta a kagylóba, nekem meg mutatta, hogy gyerünk, hajrá, „nyomassam már”. Aztán és még beszélgetni is szeretek veled. Tovább, tovább. Ez így együtt már elég, nem? Kívánás plusz beszélgetés, együtt és kitartóan, az akkor már szeretlek, nem? Tett egy szekrény-gyöngéd mozdulatot felém, és ahogy szálltam ki az ablakon – már láttam, épp egy közlekedési dugóba fogok belezuttyanni, tetézve mintegy a kellemetlenségeket –, még hallhattam, amint valakit E-hitel fölvételére buzdít.

  Egy nő (30)

Van egy nő. Szeret, szeretem, gyűlöl, gyűlölöm. Mióta az eszemet tudom, különféle kúráknak veti alá magát, hol lé-kúra, hol gyümölcs-kúra, aztán test-kontroll, aztán Jane Fonda-módszer, most meg egyszerűen nem eszik. Reggelire semmit, délben három darab főtt krumpli sótlanul, este meg egy hosszúlépés (száraz fehérből). Flamós, szenved, mint a kutya. Viszont fogy. Viszont minek. Mondom, gyöngyöt a disznóknak, hát amilyen én vagyok, öt-tíz kiló ide vagy oda, észre sem veszem. Ám ha észrevenném is, hidegen hagyna, engemet nem fűz semmi ezekhöz a hiányzó kilókhoz. Mit is kezdenék a nem létező, ismeretlen kilókkal? Nem a mennyiség szédületében hangsúlyozom, hogy én kénytelen vagyok mégiscsak azokhoz a kilókhoz ragaszkodni, amelyek vannak, és ez az ide-oda, istenuccse hidegen hagy. Biztosíthatom, hogy élek-halok a húsáért. Ó, nem így van ez, angyalom, mert lám, nem kell már nagy időnek eltelnie, és módjában fog állani ama nagyestélyit magára öltenie, melyet három éve kézbe se foghatott anélkül, hogy ne fakadjon sírva, oly lealázó volt valóság és vágy közt a különbség, és ennek én – istenuccse – örülni fogok, még ha nem érintenek is a háttérmunkálatok, e technikainak nevezhető erőfeszítések. Ezt belátom, a nagyestélyi az nagyestélyi. Álálong egyébként nem fogy. Amikor erre rájön, fölnyílik a szeme, föl-fölnyílik, jókedvű és izgatott szervezkedésbe fog. Együnk együtt! És viharosan főzni kezd, villásreggelit, kétféle ebédet (minek?), vacsorát, készít ozsonnát, kis harapnivalót időhöz nem köthető alkalmakra. Visz a szomszédoknak, meg azok is hoznak. Kárászék perkeltfélékben jók (egész a kakasheréig!), Cziglerék a káposztalevesben. De a teteje mindennek a gulyás, a „mi” gulyásunk. Ez hol izgalmas, ez a kérincsélés nagyestélyi és gulyás közt, hol kurva hervasztó. Elegünk van, annyi, egymásból.