Egy nő (14)

Van egy nő. Gyűlöl. Ezen vajon nem azt értem-e, hogy én gyűlölöm őt? Ellenben ha meglát, mondjuk a fürdőszobájában, ahogy keservesen kuporgok a bidén, vagy a konyhájában, amint beleeszem az időközben kocsonyássá dermedt tyúkhúslevesbe (lényegében a szárnyakat rágicsálom), vagy amikor a gyerekeinek segítek a lecke megírásában (kivált a háromszögszerkesztések okoznak ez idő szerint gondot, de volt már baj a másodfokú egyenletekkel meg az úgynevezett nyitott mondatokkal, nem beszélve az egyenlőtlenségek diszkussziójáról és a halmazelméletről általában; élővilágból meg a szarvasbogár), vagy ha ledőlök délutánonként kicsit aluszkálni a hátsó szobájában, de ténylegesen kicsit, mert egyébként, mintha fejbevágtak volna, és estig nem keveredem elő a délután barna mélyéből, de házon kívül is, városon, útkereszteződésben, konkrétan zebrán vagy álldogálva a könyvkirakatok előtt sóváran egy Etimológiai szótár után, vagy ha az éttermek kifüggesztett étlapjait tanulmányozom fontoskodva épp, falun, a temető oldalában vagy fácánvadászaton – meglát, és ott helyben, a fürdőben, a konyhában, a hallban, a hátsó szobában, városon, falun, a temető oldalában, a mezőn, ott helyben elcsábít.

Buján rámveti a tekintetét, rámhunyja a szemét, vagy csak kifényesedik az ajka, és úgy. Megremeg az orrcimpája, mint a lepke szárnya. Állat módjára szuszog egyet. Színes köntösökbe bujtatja a csábítását, mindőjük váza a hízelgés; azt hiteti el velem, hogy a. én fantasztikus férfi vagyok, b. ha valamely oknál fogva mégsem, ő akkor is megőrül értem. Kiveri a víz. Remeg a térde. Összeakad a nyelve. Nem bírja nélkülem. Szüksége van rám, segítsek. Nekem ez nyilván nem kerül semmibe. Ha mód van rá, egyik lábát átalveti a másikon, mire a combja közepéig ugrik a szoknyája, nekem meg, vulgárisan szólva, majd kiesik a szemem. Ezt finoman tudomásul veszi. De nem kizárólag finoman csábít. Példaképp említem, hogy egyszercsak fölbukkan a semmiből, férfimódra nekiszorít a falnak, a térdével széjjelnyomja a lábaim, a postánál, a piros levélszekrény mellett, amidőn óvatlanul leveleimet adnám föl, vagy ellenkezőleg, alázatosan elém térdel, megvárja míg az utolsó lap vagy levél eltűnik a résben, kibont a nadrágomból, és hol vígan, hol halálosan komolyan, már-már vészterhesen el van velem, játszódik, illetőleg dolgozik. Van, hogy álló nap hozzám se szól, idegen férfiakkal flörtöl, smúzol, gatyázik, de nem föltünően, nem látványosan ellenemre, hogy így, negatívan, hátulról mellbe, mégis én legyek a történet, a története főszereplője, nem, se hal, se hús irántam, ám aztán váratlanul, már jócskán este a fürdőben vagy városon vagy falun hozzám fordul, és lágyan így kérlel, aludjál nálunk. Törékeny az éjszaka, már nagyon csönd van, csak ez a kérés lebeg a háborítatlan sötétben: aludjál nálunk.

Nem mindég tud ám elcsábítani. Eddig kétszer nem csábított el. Egyszer alhatnékom volt, a másikra nem emlékszem (mintha nem kívántam volna eléggé, és inkább tévézni akartam); másnap mindkétszer a büszkeség gyerekes ujjongása töltött el, olyannyira, hogy azonnal telefonoztam neki láthatásért kunyerálva. Amit kegyesen megadott.

Tehát szünös-szüntelen fölszed. Becsajozik velem. Hogy az ő szempontjából ez mit jelent, azt nem tudom végiggondolni, nekem teljes életet nyújt. Kedden Nyíregyházán jártam, a húgomnak kellett valamit elintéznem. A kollégiumban laktam, melyet, hogy így fejezzem ki magam, át- meg átjárt a Kádár-éra levegője meg valami kemikáliának az enyhén kesernyés bűze. Az ágyamon találok egy cédulát, hogy azonnal hívjam föl a 404-es szobát, csöngessek kettőt és tegyem le, ez volna a jel, mert ő nincs egyedül, de akkor benézne („bekukkantana”). Nyíregyházán nincsen 404-es szoba, és telefon sincs. Ez egy példa például a teljességre.

Bárhol vagyok, bidén, fácánvadászaton, várom, hogy lecsapjon rám, noha nem vagyok holmi mezei pocok, ki sorsszerű vércséjét lesi. Ha azután összefutunk, a szeme sem rebben, és akkor még keveset mondtam. Annak ellenére, hogy pro form rendre én húzom a rövidebbet, rendre azon izélek, hogy jaj, meg ne alázzam. Például Nyíregyházán végül is a legkellemesebb módon együtt vacsoráztunk. A kurva anyádat szórakozzál velem, ezt is bírom gondolni.

   Egy nő (15)

Van egy nő. Szeret. Szünös-szüntelen nyugtat, higgyed meg, mondja példának okáért, én egyáltalán nem gyűlöllek. És fuldokolva az indulattól, hozzáfűzi: most pedig elmegyek biciklizni, hogy kiszellőztessem a fejemet. Mintha ez rám tartoznék. Vagy megnyugtat, hogy nem terhes és nincs áldott állapotban sem. Illetőleg a hatodik hónapban van, nézd a pici pocit, de én ne izguljak, ő mindent vállal, és egyébként is bizonyosan fiú lesz. Hundert procent, és hátbavág. Mindent azonnal akar. Mintha egy gyorsított film volna az élet, az élete. Szinte, még le se feküdtem szinte vele, már a leendő gyermek neveltetésén aggódott. A nyelvek, legfontosabbak a nyelvek, de ne nyugtalankodj, majd én megoldom, Goethe Institut. Mindazonáltal nem figyelmetlen, ha úgy látja, nagyon nyomaszt, azt mondja, föl a fejjel, nem én vagyok az egyetlen férfi az életében (hogy tudniillik csökkenjen a felelősségem). És én, ha nyugtalan voltam ennek előtte, ha nem, ettől valóban megnyugszom. Nyilván amikor aztán meg fogom tudni, mért siet, mért siettet mindent, engem is mért taszigat előre, zöldségkúra, akkor már késő lesz.

   Egy nő (16)

Van egy nő. Gyűlöl. Szünös-szüntelen kirúg. Kiküllebbít. Eldob, mint egy kifacsart citromot. Igazán okosan, következetesen, érvekkel alátámasztva viszi végig, hogy mért legyen vége. Hogy mért ideje abbahagyni. Sok a dolgunk, neki is, nekem is, ezért többnyire erre a megbeszélésre, erre az aktusra az ágyban jut idő. Hogy úgy mondjam: meghajlok az érvek súlya alatt. Én nem tartottam, ez az igazság, katasztrofálisnak, hogy a testünkben nem lobog a tűz, az ímmel-ámmalból is szép dolgok csiholódhatnak. Meg aztán én bírom azt, ha csak úgy fekszem mellette, és lóg a kezem az ölébe. Ő nem erről beszél, ő az egészről beszél, én mindig a részletekről, és a részletek természetüknél fogva részlegesen mindig rendben vannak, de az egész nincsen rendben. Nevetségesek voltunk, így szokta kezdeni. Mire én följebb tolom a combját. A sudár combját egyébként. Szépen eltartott évekig, mondja. Szó nélkül magam felé forgatom, a büsztjét egyébként. Volna abban jó is, ha nincsenek ezek a homályos gondolatok az egészről, hanem hús meg csont meg ín, nem? Ő nem erről beszél, hanem arról, ami megkerülhetetlen, hogy van az egészben valami álomszerű, ami rosszabb az unalomnál, a mindennapiságnál, a klisénél.

Nem találom magamat az ágyban!

Erre lerúgom magamról, büsztöstül, mindenestül, fölfedem a szeméremtestem, abból is a faszomat, itt vagyok! hahó! Nem válaszol. Megöllek, ha elhagysz, mondom, és a fejét benyomom a párnába. Ez jó mondat, ez be szokott válni, nyöszörgi, de ha megölsz, az is olyan, mintha csak képzelnéd. Lehet, hogy meg fogsz haragudni azért, amit mondok, mondom, de bocsáss meg. Nincs mit, mondja.

  Egy nő (17)

Van egy nő. Szeret. Fölajánlottam, hogy kirúghat. Megijedtem, mesélte később, már a legrosszabbtól tartottam. De hogy mi volna a legrosszabb, azt azóta sem tudom. Hogy szélnek ereszthet, lemondhat rólam, mellőzhet, kiteheti a szűröm. Fölajánlottam, hogy mehetek Isten hírivel. Indokaim fizikai természetűek voltak. Valami dögletes kiütés lepett el, először a „szárnyaknál”, a lapocka csontoknál, vadul csapkodtam és vonogattam magam, azután észrevettem a kézfejemen is a vonuló pörsenéseket, úgy másztak az ingem alá, mint a hangyák vagy katonák. Majd az alkaromon. A farcsont fölött. Aztán a nyakamon. Két tükörrel forgolódva próbáltam földeríteni a pusztítást. Van bennem valami undorító, mondtam végül. Bólintott. Rajongva leste, ahogy a kiütések kisebesedtek vagy apróka, gennyes, sárga közepű hólyagokká fejlődtek, amelyek a rothadás kénes szagát árasztották. Bolondult értük, simogatta, csókolgatta őket, kenegette magát a nedveikkel. Szörnyű volt. Én már nem is számítottam, csak ők. Így ment el a nyár. Az őszön kiszáradtak a sebek, tályogok, leszáradtak a kiütések, pörsenések, hólyagok. Velem nem törődik, a testemet ajnározza, üldögél mellette vagy követi, egyszóval nem tágít, és lesi, hogy amazok megint előjöjjenek.