Egy nő (44)

Van egy nő. Szeret. Gyűlölöm. Ez idő szerint elsődlegesen a combjai iránt – gyönyörű melle van – érzek elkötelezettséget, a combjait szeretem ma, a combjának belső, bársonyos felét. Órákig tudom simogatni, nyalni. Bármit tesz vagy gondol, kimondja hangosan. Ha ne hagyjam abba, azt mondja: ne hagyd abba. Ha gyűlöl, azt mondja: gyűlöllek. Ha mosogat, azt mondja: mosogatok. De azt is mondja: mosogatni fogok. S ha későbben lépek vagy lép valaki a szobába, azt is mondja: elmosogattam. (Ne bánts, elmosogattam.) Olyan, mintha fénnyel árasztana el mindent, minden nyirkos, sötét sarkot. Nincs menekvés.

  Egy nő (45)

Van egy nő. Gyűlöl. Gyűlölöm. De semmi nem biztos, mert mindent, ami vele kapcsolatos, elfelejtek, az arcát kivéve. Elkötelezett vagyok az arca iránt. Ezt megérezhette. Ha a telefonba pofákat vág, és van, hogy pofákat vág a telefonba, azt mondja, most pofákat vágok a telefonba. Kérdem, ezt mért mondja, és nem kizárt, bár jelentősége nincs, hogy mindeközben én is pofákat vágok. Hát hogy ne menjen pocsékba!, kacagja diadalmasan. Az arcáról olvasom le, hogy mi történt velem az elmúlt egy-másfél órában. Minél többször leolvasom, annál többször tudom. Ha tudni akarom, leolvasom. Ha nincs mit leolvasni, nem tudom. Mint egy kiskakas, olyan kevély vagyok.

A nyakát pirosas foltok lepik el, az arca lüktet, sápadtság és pír váltakozik, illetve elébb sápadtság sápadtsággal és ismét sápadtsággal, ami már majdnem fehérség, és akkor ebből ugranak, nem, ebből hajlanak elő a pírfoltok, hogy azután azok összeérjenek, összenőjenek, és akkor pír váltakozik pírral és ismét pírral, ami már majdnem vörösség, és akkor ebbe nyomódik bele újra a halavány. Ez a szín. Az arc föl van lazulva, föl van szántva, zilált, zavart, nyom van rajta hagyva, ragyog és tompa, fáradt és tündöklő. Így áll össze az életem. Nincs menekvés.

  Egy nő (46)

Van egy nő. A páros heteken (2, 4, 6…) szeret, a páratlan (l, 3, 5…) heteken gyűlöl, de minden héten meg akarja változtatni az életemet. Az egyik héten, nem tudnám megmondani, pároson vagy páratlanon, az esküvőről beszél, a fényes esküvőnkről, ahonnét nem hiányozhat „senki”, azután meg ridegen az egész nevemen szólít magázva. Bőrszaga van, mint az új futball-labdának. Ha a combja közé teszem, kikékül a hidegtől a kezem. Mintha Moszkvából való volna, gondolom. Moszkva, Moszkva, Moszkva! A tavaszi pina jó szagú.

  Egy nő (47)

Van egy nő. Sz. Tétovázik, hogy gyűlöljön-e. Ha megpillantom lebegve közeledni drapp lobogó tavaszi pelerinjében, menten unalmas leszek, mintegy varázsütésre. Egyedül ilyen unalmas nem is bírnék lenni. Akárha koncertteremben, rajtaütésszerűen elálmosodom, ásítozni kezdek, le-lecsukódik a pillám, megdöccen a fejem. Mire ő megneszül, azt hiszi, az ő mértéktelen unalma hat rám, taglóz le, és ezért bocsánatot kér. Ettől fölélénkülök. Az a biztos, ha rövid szoknyában van. A combjai (vagy a harisnyái?) olyan hosszúak, mint a hatvanas évek poplányaié. Kihasználva a félreértés lépéselőnyét, fölülről lefelé, nagyképűségből már jól tudok vele társalogni, kedvesen, érdekesen, enyhén frivolan, érzékenyen és gondolatilag izgalmasan. Úgy tudok beszélni, mintha már mindenen túl volnánk, avval a nyugodtsággal, mindkettőnkre kiterjedő részvéttel. Ez az a pillanat, amikor megkívánom, és ilyenkor ő is tudna válaszolni a kérdésre, gyűlöl-e.

  Egy nő (48)

Van egy nő. Gy. Ha megpillantom, nagyokat kell lélegeznem. Délelőttönként el is szédülök. Ideges vagyok. Idegességemben ásítozom. Ez rá is átragad. Ott állunk, ő a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, bölcs ártatlanságával, én meg nem is tudom, mivel, üres vagyok, bennem is ő van, a csöndességével, eszességével, természetes kedvességével, halk mozdulataival, moccanó két mellével, pihéivel, tapintatával, félénkségével, tisztaságával, romlatlanságával, combjai suhanásával, a váratlanul bumfordi bokájával, bölcs ártatlanságával, ott állunk és tehetetlenül ásítozunk egymásra.

  Egy nő (49)

Van egy nő. Sz. Minden porcikájából süt az érzékiség. Mindene erotikus zóna, bármije, a nagylábujja, a térdhajlata, a könyöke, a gumós zápfoga. Már a környezete is zóna; ha belépek a konyhájába, fölizgul. Nem tehetek róla, vigyorog kislányosan. Minden jó, ami a testével kapcsolatos, ami a zónával kapcsolatos, és ezen kívül semmi jó nincs benne. Megedzette az élet. Egyedül él már régóta. (De mióta…!) A fiáért él, megad neki mindent. Belevágott valami kalapüzletbe is. Hóttkemény üzletasszony, leleményes, ügyes és kíméletlen. Amihez nyúl, abból pénz lesz (engemet leszámítva). Ha utasításokat adni hallom, összeszorul a gyomrom. Csak akkor nem félek tőle, ha az ágyban vagyunk. Akkor olyan velem, mintha a fiacskájával, megad mindent. Egyébként úgy bánik velem, mintha viszonteladó volnék a kalapszalonjában. Egy angrós, efféle. Leplezetlenül az anyagi érdekei vezetik. Nem volna ez baj, ha jobban eligazodnék az üzleti életben. Ez esetben elé tudnék menni a megpróbáltatásoknak, nem ingerelném és ő nem csapna le rám, nem tennék neki keresztbe, és ő nem semmisítene meg engem. Mivel azonban pénzügyekben hatökör vagyok, nincs más választásom, tisztességesen föl sem öltözve pucolok el a lakásából. Féllábon ugrálva húzom a nadrágom, akár egy lapos vígjátékban. Az ingem még a metróban sincs végig begombolva. A cipőfűzőmet a lépcsőházban kötöm meg. Édesem, gondolom ekkor magamban. Pedig a szomszédok igencsak gunyorosan figyelnek. Igaz, mukkanni sem mernek, félnek tőle, s nekik még a menekülésnek az a bice-bóca módja sem adatik meg, mint nekem, az az édes esély, az el.

  Egy nő (50)

Van egy férfi. Gy. Nem, mégis nő. A nyelvhelyesség rabja. Szünös-szüntelen előáll valamivel. Az úgymond kizárólag egyes szám harmadik személyű alannyal gilt. Hadd látom, tudniillik ő mondja, Eduárd, mennyit ér a walesi tartomány. És hetenként és nem hetente. És ne hagyjuk elburjánozni a lennét. Meg az ikes igék! Ha reménytelen is! Ja és a megengedő is, állítmány után, állítmány után! Nem kell kinyalni a közvélemény seggét.

Mondok én neked valamit. Lám, itt vannak ezek a mondatok. Ezek azért lehetnek itt, mert te létezel. Ezért mondhatók. Ezeket csak neked lehet elmondhatom. De… de mi a teendő, ha meghalt az, akihez ugyanígy tartoztak más mondatok? Most akkor vannak azok vagy nincsenek? Érted a problémám, itt keringenek a fejemben, tehát vannak…, és akkor ezek már soha nem kimondhatók? Neked se?

Hogy milyen, miféle mondatokról van, volna szó.

Volt neki egy igazi jó barátja, Hámori Borsikának hívták, úgy halt meg, mint Berlioz a Mester és Margaritában, levágta a fejét a villamos. Gurult, ő látta. És ez a Hámori Borsika úgy fiúzott, ahogy a férfiak csajoznak. Közülük is csak kevesen. Ő megértette ugyanis Krúdyt, vagyis azt, hogy Szindbád nemcsak érzelmes, álmodozó, férfiasan bájos, hanem üres, akinek telítődni kell, kell, kell. Szindbád a kell, nem a kellem. (Óh.) Hóttkemény üzletasszony volt, amihez nyúlt, abból pénz lett. Neki ez fájt, és féltette is, féltette, hogy kihasználják, és ki is használták. Minden hajnalban újra találkoztak, volt egy kis hely a Rózsadombon, egy kis helyük, addigra már Hámori Borsika nagyon elfáradt, de akkor jött el az ő ideje, beszélgettek, végtelenül, ő mindent meghallgatott, minden szar történetet, mert Szindbád történeteinek csak egy elenyésző hányada olyan aranyberakásos, a jéghegy csúcsa, a többi a hideg, a szivárgás, a vacogás, a menekülés. Még szerencse, hogy ott volt ő. Mennyit nevettek együtt azon a sok férfin meg nőn, mert nem tett különbséget, hogy férfi vagy nő.

Olyan mondatokat hallottam ekkor, melyeket eddig kizárólag Hámori Borsika. Feszélyezett érzésem támadt. Menni akartam. Közel engedett valamihez, amire nem vagyok – nem méltó, nem érett, nem vevő – kész. Én ez idő szerint nem Hámori Borsika vagyok.

Maradj.